Szerelem a halál küszöbén: Farkas Péter Nyolc perc című művéről

Október 16. 13:49

Szeretet, ismeretlen világ, extrém naturalitás, disszonancia. Ezek talán azok az első gondolatok, amik megfogalmazódhatnak Farkas Péter Nyolc perc című kisregénye olvasójának fejében. A mű, amely egy idős házaspár mindennapos halálgyakorlatait írja le, egy olyan "világot" választott magának témájául, amely sokunk számára teljesen ismeretlen.

Mit tesz egy olyan öregember és egy olyan öregasszony, akiknek teljesen mindegy, hogy hétfő van vagy szombat: hogy hétköznap van vagy hétvége, egyáltalán, hogy nappal van vagy éjszaka, és egyáltalán, hogy mi van és mi nincs? Kérdések formájában így illusztrálhatnánk azt a párbeszédeket minden szinten nélkülöző elbeszélést, amely valójában egy halálgyakorlatos gyűjteménykönyv szerepében tiszteleg.

A könyv legnagyobb érdeme, hogy szinte minden sorából a szerelem, a szeretet képe rajzolódik ki, amely valljuk be, a ma időskori társadalmának nem alapvonása. Atomizálódás, elidegenedés: ezek a fogalmak mind-mind egyénekre vonatkoznak, arra, hogy az egyes ember hogyan veszíti el közösségi jellemvonásait. Ám a Nyolc perc egyik igazi esszenciája abban rejlik, hogy itt nem egy ember, hanem kettő, egy házaspár atomizálódása zajlik le - úgy, hogy ők mindeközben egymástól nem távolodnak el, "csakis" a külvilágtól. Írói bravúr, hogy ezt a megmaradt közelséget úgy tudja ábrázolni Farkas, hogy ezalatt egy párbeszédes bekezdést sem olvashatunk.

A házastársunk iránt érzett szeretet halálunkig univerzális kell legyen! - hangozhatna a kisregény mottója. És valóban, azok a szerzői eszközök, amelyekkel Farkas Péter dolgozik, mind-mind az univerzalizálhatóság, általánosíthatóság alapvonásait tükrözik. Nincsenek nevükön nevezve a főszereplők, mindig csak az öregember és az öregasszony leírás szerepel róluk. Nincsen a műnek egy meghatározott kronológiai sorrendje. Mivel az egyes jelenetek mindennapok átlagos történéseit mutatják be (már ha ezek nevezhetők egyáltalán történéseknek), az elsőtől az utolsó előttiig bármelyik lehetne bárhol; de szigorúan csak az utolsó előttiig. Az utolsó bekezdés ugyanis a halál bekövetkeztének allegóriája. Azé a halálé, amely az egész köteten végigvonult. "Az alvó arc darabjai kékes derengésben türemkedtek elő a párnák gyűrődései közül." "Sohasem látott ilyenkor mást az öregemberen, sem a merülést, sem a felbukkanást. Hogyan is látta volna, hiszen nem létezett egyik sem. (...) Csak a hosszú, végtelen alvás és benne az álmok el-ellobbanó képei." Ilyen és ehhez a két idézethez hasonló jelenetbefejezések számos helyen találhatóak, hiszen feltűnően sokszor érnek véget szakaszok az alvás mint halál metaforájával. Itt összecsókolózva, mint "a valóságos szerelmesek" érkeznek meg ekkor egy házhoz, amelyben aztán együtt eltűnnek. Hiába a halál, az elmúlás sejtelme, a megelégedettség és megnyugvás érzése fogja el ehelyütt az olvasót, mert gyaníthatja, hogy együtt kerültek egy, a számukra már jobb világba.

Nyolc perc. (Coelho szerint tizenegy, de szerencsére az első áthallás után megnyugodhat az olvasó, nem egy Paulo Coelho-átirattal van dolga.) A fülszöveg szerint, ha hirtelen meghalna a Nap, nyolc percig észre sem vennénk belőle semmit, "mert nyolc percig tart, amíg a sugárzás eléri a Földet." Naturális gerontológia. Akár így is összegezhető a Nyolc perc, amelyben - eltekintve néhány foltszerű szakasztól - hű képet nyerhetünk arról, hogy egy sem mentálisan, sem fizikálisan nem egészséges házaspárnak miféle mindennapokkal kell megbirkóznia a halál bekövetkeztéig. És arról, hogy a szerelem és a szeretet az egyetlen, amely ellent tud állni a testi, szellemi leépülésnek és az örök éjszakának.

A könyvet itt találhatod meg.

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!