A hét könyve: Vigaszág

Október 30. 16:19

Történet az életbe való visszatalálásról, az elveszített érzelmek és vágyak újra megtalálásáról, a fájó és édes emlékek felidézéséről: Anna Gavalda legújabb regénye keserédes, eleinte nyomasztó, majd felszabadító olvasmány. Azt is mondhatnánk, kötelező - mindenkinek, aki úgy érzi, a hétköznapok egyformaságában elvesztett valamit.

Charles Balanda sikeres párizsi építész, gyönyörű feleséggel, egy kamaszodó nevelt lánnyal, gigantikus megrendelésekkel, teleírt határidőnaplóval és problémázó orosz beosztottakkal - ha csak ennyit mondanánk Anna Gavalda legújabb regényéről, a Vigaszágról, akár azt is gondolhatnák, hogy egy kellemes, franciás humorú vígjátékról van szó. Pedig nem az, sokkal inkább egy középkorú férfi kétségbeesett útkeresése. Egy napon levelet kap, amely csak két szóból áll: "Anouk meghalt". Az elhunyt nő Balanda gyermekkori barátjának anyja, plátói szerelme. Ahogy elolvassa a szűkszavú üzenetet, nem tudja tovább folytatni addigi kiüresedett életét, felkeresi Alexist, Anouk vidéken élő fiát, hogy szembenézzen a nő halálával, saját múltjával és valódi érzelmeivel. Ahogyan távolodik a várostól, úgy zökken ki a hétköznapokból. Rádöbben, hogy többé nem is akar visszatérni az üzleti megbeszélések, a zavaros párkapcsolati játszmák és a szállodai szobák sivár világába.

Gavalda regényének hangulata felejthetetlen. Keserédes töprengés az elszalasztott lehetőségekről - soha be nem teljesedett szerelmekről, soha meg nem született gyermekekről, soha el nem ért célokról -, a külvilág számára sikeres és irigyelhető férfi gyermekkoráról és még számtalan más dologról. A mű ugyanis valóban burjánzik: részletesen megismerhetjük Nounou, az idősödő transzvesztita furcsa és bizarr mindennapjait, a folyton a halállal dacoló kórházi nővér harcát, és egy apró, itt ragadt földi paradicsomban élő félig francia, félig angol nő sorsát.

Kezdetben úgy érezhetjük, egészen elveszünk a számtalan félbehagyott mondattól, nézőpontváltásoktól, újra meg újra felbukkanó, majd eltűnő szereplőktől hemzsegő szövegben. De ahogy haladunk előre, szinte már együtt lélegzünk a figurákkal, akik korántsem tökéletesek, de éppen emberi gyarlóságaik, tökéletlenségük és tanácstalanságuk miatt olyannyira szerethetők.

A Vigaszág - címéhez híven - tényleg vigaszt nyújt, de erre csak akkor ébredhetünk rá, ha az utolsó mondatig végigkövetjük a párizsi építész útkeresését. Anna Gavalda vigasztal: hogy középkorúként sem lehetetlen új életet kezdeni, hogy az elveszettnek hitt lehetőségek nem mindig elveszettek, és hogy a valaha elveszett életkedvet és energiát akkor is vissza lehet szerezni, ha az embernek már az öregedéssel kell szembenéznie.

Aki ismeri Anna Gavalda többi művét, jól tudja, hogy az írónő elsősorban a Charles Balandához hasonló, talajt vesztett emberekről szokott írni - mindig érzékenyen, a témához óvatosan, női finomsággal nyúlva. A Szerettem őt című regénye egy magára maradt fiatal nőről szól, akit férje elhagyott "egy másik" kedvéért. Az asszony apósával és gyermekével vidékre utazik, ahol hosszú évek után először a két felnőtt leül beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, és bepillantást enged életébe, egy gyönyörű szerelmi történet jelenik meg előttünk. Hasonló finomsággal megírt novellák találhatóak a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol című Gavalda-kötetben is, amely tizenkét snittet, tizenkét történést, tizenkét sorsot tár fel nekünk. Harmincas éveikben járó útkeresőknek, negyvenes újrakezdőknek, ötvenes reményt vesztetteknek kötelező olvasmány!

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!