Olvass bele a kirabolt postakocsi rejtélyes történetébe!

November 19. 16:06

Az ’50es években járunk, kirabolnak egy postakocsit. Egy éven belül ez már a harmadik felderítetlen rablás, a nyomozás megfeneklett. A főkapitányságon senki sem hajlandó átvenni az ügyet, csak egy fiatal és lelkes százados: Raja érzi magát megfelelőnek a feladatra. Most beleolvashatsz Juhász Júlia A tetthely beszél című könyvébe!

"Igaz mesék egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolai tanárként vonult nyugdíjba - hogy aztán még nyolcvanon túl is naphosszat sakkozon a Szent István-parkban. Embermesék egy ütött-kopott ház lakóinak ma már hihetetlennek tűnő emberséggel együtt élő közösségéről, egy mesebeli jóságú asszonyról, egy, a legmélyebb szegénységben is boldog családról. Történetek a háborúról, a legnagyobb embertelenségekről és a legszebb emberségről. És érdekes bűnügyek, bravúros nyomozások, az országos és a budapesti rendőr-főkapitányság életének rendkívüli eseményei és mindennapjai. Hallgassuk hát, hogyan találta meg Rajačič György - akit mindenki Rajának hívott - a pénzes postazsák elrablóját."

Juhász Júlia: A tetthely beszél
Gondolat Kiadói Kör Kft.
A könyvről bővebben itt olvashatsz.

Kirabolták a postakocsit!

1957. április elsején - mint minden hétköznap délután - öt perccel hét óra
előtt megállt a postakocsi az erzsébetvárosi Rózsa utcai postafióknál. A kísérő
kiszállt a pilótafülkéből, sorra kihozta a postáról a csomagokat, és berakta
mindet a kocsi hátsó rakterébe. Mikor a fiók vezetője és pénztárosa társaságában
jött ki a postáról, hogy ezúttal egy pénzes postazsákot helyezzen a
wertheimszekrénybe, az ijedtségtől elállt a lélegzete: valaki levágta a lemezajtó
pántjáról a lakatot, a pánt egy kis darabkája árulkodóan feküdt az úttesten.
Csakhamar kiderült, hogy eltűnt az a pénzes postazsák, amit pár perccel
korábban, az előző - Klauzál téri - postafiók előtt helyeztek a wertheimszekrénybe.
A kísérő ijedtében akkorát kiáltott, hogy visszhangozták a házfalak:
- KIRABOLTÁK A POSTAKOCSIT!
A pilóta rögtön riasztotta a rendőrséget. A helyszínelők rohamtempóban
meg is érkeztek, de hiába kérdezték az arra haladókat: egyikük se látott senkit
a postakocsinál foglalatoskodni.
A gépkocsivezető és a kísérő is csak azt hajtogatta, hogy eltűnt egy pénzes
postazsák 230 ezer forinttal. Az ötvenes években ez szép pénznek számított.
A helyszínelők aztán magát a tetthelyet fogták vallatóra.
A postakocsi úttest felőli oldalán két, speciális wertheimkulccsal zárható
lemezajtó helyezkedett el egymás mellett. A wertheimzárak környékén
acélpántok voltak felszerelve, ezekbe lakatot fűztek. A helyszínelők szerint
az történhetett, hogy a tettes a lakat pántját valamiféle kézi vágóval elvágta,
a lakatot, hogy zajt ne csapjon, zsebre tette, kinyitotta a wertheimlemezajtót,
a belső raktérből kiemelt egy pénzes postazsákot, és eltűnt a zsákmánnyal.
Nem volt kérdéses, hogy a pénzes zsák az előző megállónál került a wertheimszekrénybe,
az se volt titok, hogy csak a kocsikísérő rendelkezett azzal a
különleges kulccsal, amivel ezt a biztonságos szekrényt nyitni-zárni lehetett, és
nem adhatta azt soha, egy percre se másvalaki kezébe. Nála kellett hát lennie
mind a Klauzál téren - ahol a zsákot annak rendje és módja szerint betették
a kocsiba -, mind a Rózsa utcában, ahol a pénznek már csak hűlt helye volt.
Minden arra utalt, hogy a kocsikísérő bűntársa orozta el a pénzeszsákot.
De a gépkocsivezetőt is be kellett avatni, hiszen a pilóta dolga volt, hogy
mindent lásson a kocsiban és annak környékén. Őrizetbe vették őket betörés
bűntettének gyanújával, de végül is azzal zárták le az ügyet, hogy bűnösségük
nem bizonyítható.
Közben azonban kiadatott a legmagasabb helyről az ukáz, hogy a tetteseket
kézre kell keríteni bármi áron. Nem tették közzé, hogy miért fordítottak
a szokásosnál több pénzt, beszámoltatást, számonkérést erre a bűnesetre. De
feltehető, hogy a rendőrség presztízsét féltették, amit alaposan megtépázott a
nagy port felvert, két emberéletet követelő zuglói fegyveres postarablás nyomozásának
teljes kudarca.
1956-ban történt az a bűneset, egy évvel a Rózsa utcai postakocsi rablás
előtt. A tettesek fényes nappal behatoltak a zuglói postafiókba, és agyonlőtték
a fiókvezető asszonyt. A takarítónőt is eltalálták, de ő nem halt meg
azonnal. Kómában feküdt napokig. Rendőr leste az ágya mellett éjjel-nappal,
mikor nyitja ki a szemét, hogy elmondhassa, ki volt a tettes.
Fel is ébredt az asszony, de mire felfoghatta volna, mit kérdeznek tőle,
beállt a halál. Nagy erőkkel nyomoztak ezután is az ügyben, de hiába: nem
sikerült a gyilkosokra bukkanni.
És akkor most itt van megint egy súlyos bűneset. Nem szabad, hogy ez is
kudarccal végződjön.
A nyomozás sikerét Horváth István főhadnagytól várták, aki már több
bonyolult bűneset kinyomozásában jeleskedett.
A főhadnagy úgy látta, az elkövetés módja arra utal, hogy a tettest mindenekelőtt
az úgynevezett bugázók között érdemes keresni.
Ezeknek a bűnözőknek az volt a szisztémájuk, hogy kiszemeltek és kerékpárral
követtek egy áruval teli teherautót, majd egyikük, biciklijét társánál
hagyva felugrott az autó platójára, összeszedett és ledobott annyi árut,
amennyi ráfért a két biciklire, majd leugrott a járműről, ki-ki kerékpárjára
kapott, befordultak a legközelebbi sarkon, és aztán bottal üthették a nyomukat.
Ehhez a "mutatványhoz" átlagon felüli ügyesség, találékonyság kívántatik,
a középszerű kísérletező könnyen egy rendőr karjában találhatja magát.
A rátermettek is lebuktak egyszer-egyszer, adataik, fényképeik ott díszlettek
a rendőrkapitányságok nyilvántartásaiban. Kivallatták hát mind a
rendőrséget megjárt bugázókat, környezettanulmányokra, elemezgetésekre
pazarolták a papírt, minden megvolt - kivéve a tettest.
Eltelt egy év, de nem jutottak semmire.
Ekkor a rendőrség országos vezetője, Garamvölgyi Vilmos vezérőrnagy
arra adott utasítást, hogy vegye át a nyomozást a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól
az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztálya.
Hát, hogy ez milyen nagy vihart kavart az ORFK-nál!
Hogy az országos központ tekintélyes instruktorai, akik eligazították,
segítették, ellenőrizték szerte az országban a munkát, most egy közönséges
bűnügyben maguk fussanak a delikvens után! Ki hallott ilyet!
Gróf László őrnagy, a bűnügyi osztály vezetője sem járt örömtáncot, de a
parancsot végre kellett hajtani. Mi sem természetesebb, mint hogy a betörési
alosztályra akarta rábízni a nyomozást, de az alosztályvezető nem állt kötélnek.
Olyan erősen és határozottan mondott nemet, hogy az osztályvezető
beadta a derekát. Itt most sikerre megy a játék. Hogy sikerülne azoknak,
akik ilyen hévvel berzenkednek ellene?
A többi alosztályon viszont azzal érveltek, ez a betörésiek cipője, az ő méretükre
szabták, akkor mért mi lépjünk bele?
Egyedül Bodor Endre, az elvi alosztály népszerű vezetője fantáziáját mozgatta
meg ez a "játék". Gyerünk, próbáljunk ki egyszer valami mást! Az
alosztály gárdáját olyannak ismerte, akik nem ijedtek meg az elmét, ötletességet
próbáló leckéktől.
Bizakodva hívta fel hát őket az irodájába, hogy megbeszéljék, hogyan
fogjanak hozzá a feladathoz.
De keservesen csalódott. Mikor befejezte mondókáját, csupa fancsali arcot
látott maga körül. Egymást követték a mérges visszaszólások:
- Egy éve történt, és még semmire se jutottak! Erre most idelökik nekünk!
Azóta kopott az emlékezet, a tárgyi bizonyítékok hol vannak már!
Belemenjünk a csapdába? Majd hülyék leszünk!
- Mi elvi alosztály vagyunk, nem betörőfogók! Ha a profi knak nem ment,
miért sikerülne nekünk? Nem sikerülne. Hogyan mehetnénk akkor, mint
instruktorok, Sopronba, Debrecenbe, Piripócsra vagy akárhová tanácsot
adni, vagy számon kérni, ha valami rosszul sült el? Szemünkbe nevetnének:
hát nektek hogyan sült el, postások?
- Nehogy elvállald, Bandi! - ez fejezte ki a közakaratot.
Ekkor valaki fölemelte a kezét. Egy fi atal százados volt, Rajačič György
nevű, de ezen a néven kevesen ismerték. Ő mindenkinek Raja volt, vagy
egyszerűen csak Gyuri.
- Vállald el nyugodtan, Bandi - mondta Raja a főnökének -, és oszd rám
ezt a munkát!
Nagy zúgás lett. Persze, megint a Raja. Amit más igyekszik kibekkelni, azt
ő önként és dalolva a nyakába veszi.
- Ebbe még neked is beletörik a bicskád! - jósolták a kollégák.
- Ha beletörik, hát beletörik - felelte vissza a főhadnagy könnyedén. -
Akkor sem esik le a korona a fejemről. De még az is megtörténhet, hogy
sikerül.
Ez volt az utolsó szó, ami elhangzott ezen a beszélgetésen. Elszaladt az
idő, mindenki hazakészülődött. De kis csoportok a villamosmegállóig még
azt ragozgatták, hogyan sikerülne pont az elvi osztálynak az, amibe a profi
betörőfogók belebuktak?
Annál bizakodóbb volt az alosztályvezető. Máris vitte a hírt - meg a századost
- Gróf Lászlóhoz.
Az osztályvezető tudta, hogy ha Raja elvállal valamit, minden megtörténhet,
csak az nem, hogy utóbb megbánja. Nagy gondot vett le válláról a
százados. Ki is nyilvánította: bármit kér a nyomozáshoz, vegye úgy, hogy
már meg is kapta.
- Erről - nevetett fel Raja - eszembe jutott egy vicc. Szóval, a szép leány
csúf békát halászott ki a vízből. A béka megkérte, dobja vissza őt a folyóba,
nem bánja meg. Hát, amint a víz újból körülölelte, a béka daliás királyfi vá
változott. - Levetted rólam az átkot, bűbájos leány, ezért teljesítem három
kívánságodat. - Én csak egyet kérek tőled, szép királyfi - felelte a leány. - De
azt háromszor.
- És mi az az egyetlen kívánságod, szép Raja, amit háromszor szeretnél?
- kérdezte udvarias nevetés után az osztályvezető.
- Az, hogy hadd menjek a magam feje után. Ne mondogassa nekem senki,
hogy jobbra, vagy balra, könyörgöm! És ne adj mellém, Bandi, egy egész
csapatot, hogy aztán más se menjen, mint a froclizás. Csak Horváth Pistát
adjátok. És senki mást. Mert neki, ha nem is járt sikerrel, kincs van a fejében
és a dossziéiban: egy egész év töméntelen tapasztalata. Csak kinyitom a
mappát, vagy megkérdezem Horváth századost: hogy is volt az? Nem kell
mindent elölről elkezdeni.
Egy telefonhívás… és Horváth százados már el is indult. Mindenki kíváncsian
várta, mit hoz ez az együttműködés.
Másnap reggel, mikor Raja bement az irodájába, már az asztalán állt a
postakocsi makettje, és mellette egy harmincöt-negyven centi magas aktahegy.
Belelapozott mindegyik mappába: helyszínelések, környezettanulmányok,
sokféle adatgyűjtés, jelentések tömkelege. Hát, lusták nem voltak a
kollégák, a nyomozás mégis gellert kapott. De hol és miért? "Mindössze" ezt
kellett kideríteni.
*
Egy szép tavaszi napon kint ültünk Klári húgommal a Szent István parkban,
és a sakkozókat néztük a nemrég felállított asztaloknál. Boldogult sógorom
kiváló sakkozó volt, minden délutánját lenn töltötte a parkban. Állandó
partnereit sokszor a lakására is meghívta.
- Nézd, az ott szegény Gyurikám barátja, a Rajačič Gyuri - mutatott
húgom egy idősödő férfi ra, aki éppen mattot készült adni partnerének.
A kezében cigaretta, te jó ég: mindjárt lehullik a hamu a nadrágjára! Szép
kis lyukat hagy majd - de látszott, hogy ő erre csöppet se fi gyel. Mint ahogy
semmi másra azon kívül, hogy diadalmasan odamondhassa partnerének a
legszebb szót: matt!
- Jó nézni, ahogy sakkozik - mondtam Klárinak.
- És hogy tud mesélni az életéről! Tényleg! Érdemes lenne meghallgatnod,
még könyv is lehet belőle. Felhívjam őt egy kávéra?
Mikor sötétedni kezdett, és a sakkozók szétszéledtek, Gyuri becsöngetett
húgom lakásába. És mikor megkértük, hogy hát akkor most meséljen, meghallgathattuk
egy postakocsirablás nyomozásának lebilincselő történetét.
Így kezdődött. És könyv lett belőle.
Igaz mesék egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel
lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolai
tanárként vonult nyugdíjba - hogy aztán még nyolcvanon túl is naphosszat
sakkozon a Szent István-parkban.
Embermesék egy ütött-kopott ház lakóinak ma már hihetetlennek tűnő
emberséggel együtt élő közösségéről, egy mesebeli jóságú asszonyról, egy,
a legmélyebb szegénységben is boldog családról. Történetek a háborúról, a
legnagyobb embertelenségekről és a legszebb emberségről. És érdekes bűn-
ügyek, bravúros nyomozások, az országos és a budapesti rendőr-főkapitányság
életének rendkívüli eseményei és mindennapjai.
Hallgassuk hát, hogyan találta meg Rajačič György - akit mindenki Rajának
hívott - a pénzes postazsák elrablóját.

*

- A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy
a helyszínt kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés
több, mint bűn: hiba.
Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása
és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon.
Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott
voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra
követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi
megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva - mintha
várnék valakire - fi gyeltem, hogy a postakocsi és a postafi ók között mi
történik.
Háromszor tettem meg ezt az utat, és arra jutottam, hogy a postakocsiból
kiszedni valamit kemény dió, de nem feltörhetetlen.
A kísérő ugyanis nem mindig zárta kulcsra a lemezajtót: volt, amikor
csak a lakatot pattintotta a zár fölé fölszerelt acélpántra. A pilóta pedig egyszer
előírás szerint, éberen fi gyelte a postakocsi utca felőli oldalát - ahol a két
lemezajtó őrzi a "kincseket" -, míg máskor a pilótaülésen vagy a szemközti
ház falához támaszkodva pihent, nézelődött. Hogyha úgy teszi a dolgát,
ahogy a nagykönyvben meg van írva, óhatatlanul észre kell vennie, ha valaki
a lemezajtó körül ólálkodik, hát még, ha ki is nyitja azt. Fülön csípi a pasast,
és legott rendőrkézre adja.
Ahogy mindezt az egyik postafi ók előtt végiggondoltam, láttam, hogy a
kísérő visszamegy a pilótafülkébe - a lemezajtót ezúttal se zárta be.
Megint kerékpárra kaptam, és mentem a kocsi után, de magamban folytattam
a gondolatmenetet.
A tettes nem mehetett vaktában a lemezajtóhoz, előbb körül kellett néznie.
Látta, hogy nem zárták kulcsra az ajtót. Így mikor a kísérő elindult a
postahivatal felé, ő is elkezdhette a maga dolgát. Persze, ha van egy kis esze
- és ennek lehetett, mert amit eltervezett, az sikerült -, már előre megállapodik
valakivel, hogy álljon a sarokra, és füttyszóval jelezze, ha nem ajánlatos
elindulni a postakocsihoz.
A következő postafi óknál éberen fi gyeltem a kísérő minden mozdulatát.
A legfontosabb az volt, hogy megnézzem az órámat, mikor a kísérő bement
a postafi ókba, és akkor is, amikor kijött onnan. Mennyi időt töltött el odabent?
Annyi volt az egész, hogy átvett egy nagy csomagot, aztán sarkon fordult,
és kint is volt az utcán. Alig pár pillanatot töltött csak a postahelyiségben, ez
túl kevés idő a tolvajnak a cselekvésre.
És amikor a pénzes postazsákot hozza ki?
Megint az órámra néztem. Ez már tovább tartott. Megfi gyeltem, úgy
tizenöt másodperce volt a tettesnek arra, hogy végrehajtsa, amit eltervezett.
A tizenöt másodperc is nagyon kevés. Hisz ezalatt a betörőnek oda kell
érnie a kocsihoz, le kell vágnia a lakatról a pántot, ki kell hajtania a lemezajtót,
kivenni a wertheimszekrényből a pénzzel teli zsákot, majd felpattanni
a kerékpárra, és szélsebesen eltűnni a szintérről, mert amikor a kísérő kilép
a posta ajtaján, neki már árkon-bokron túl kell lennie.
Á, nem. Ez lehetetlen!
De mégsem lehetetlen, mert az az ember megtette.
Tény, hogy akkor a tettes csakis egy igen ravasz, találékony és mindenekelőtt
boszorkányosan ügyes fi ckó lehetett.
Eff éle varázsos személyt kell hát keresnem, elsősorban a bugázók között,
mert ez az elkövetési mód leginkább nekik áll kézre.
Mikor mindezt átgondoltam, úgy láttam, most jött el az ideje annak,
hogy áttanulmányozzam az égig érő aktahegyet.
Kinyitottam az egyik dossziét. Helyszínelések, környezettanulmányok,
sokféle adatgyűjtés, jelentések tömkelege.
Lapoztam, lapoztam, nem nagy kedvvel, őszintén szólva. Tele volt már a
hócipőm a próbálkozásokkal, melyek a semmibe vezettek - de aztán megláttam
egy nevet, ami után nem lapoztam tovább. Nyitva maradt a dosszié,
és este még mindig előtte ültem, és spekuláltam.
Bubcsó József. Sokat hallottam róla. Azt mondták, hogy csodákat művel
a kerékpárjával, fellépett a cirkuszban is. De még nagyobb csodatett volt,
ahogyan kifogott nyomozókon, bírákon, mindig valahogyan más irányba
hamiskodva az ellene szóló vádakat. Nem tudták őt hazugságon kapni.
Akármi legyek, ha nem ez az én emberem. Vagyis, hogy ne túlozzak: lehet,
hogy ő az.
Ez a Bubcsó József nevű bútorszállító munkás - megnéztem a dátumot
- nem sokkal a postazsák elzabrálása után egy mocskos, meszes talicskában
tolatta magát valami szakadt fazonnal. Közben teleszórta a járdát meg az úttestet
tízforintosokkal, és pálinkától fűtött hangon egyfolytában azt kiabálta:
- Én nagyon szeretem a Gyöngyvirágot!
(Ez a lány - később megismertem - húsz évvel fi atalabb volt Jóskánál.)
De honnan volt Bubcsónak ennyi kidobni való pénze? Az a kolléga, aki
énelőttem nyomozott az ügyben, elfogadta azt a magyarázatot, hogy Bubcsó
erős ember, és a nehéz bútorok szállításával sokat keres. Megengedheti magának,
hogy amikor be van csiccsentve, ilyen badarsággal múlassa az időt.
Nos, itt buktak meg a budapesti kollégák, azzal, hogy elhitték Bubcsó Jóska
meséjét. Nem kellett volna abbahagyni a nyomozást, amíg nem derül ki
fehéren-feketén, hogy került az a tömérdek pénz ehhez a fi ckóhoz.
Bubcsó Jóskát ezután nyugton hagyták, a kutya se foglalkozott vele. Hisz
vallatták jobbról is, balról is, de ártatlannak találtatott.
Hogy valóban az volt-e? Mit tudom én!
Isten bűnömül ne vegye, a júliusi forróságban, amikor a hőségtől egészen
kiszáradt a szájpadlásom, és egyfolytában ittam volna a különböző folyadékokat,
nem volt kedvem az egész dologhoz, inkább a strandra mentem
volna ki.
Kerestem a kibúvókat. Úgyse bírok én a Bubcsó Jóskával. Eddig még senki
se bírt vele, hát miért éppen én tudnék kicsalni tőle egy vallomást? Nincs
fogódzóm - akkor meg, minek?
De ezek üres kifogások voltak, mert ha pár lépést teszek, máris meglesz a
fogódzó, amibe kapaszkodhatom.
És csakugyan… Kettőt lapoztam… és ott volt a fogódzó a szemem előtt.
Jóska lánytestvére, Bubcsó Kornélia ellen a VI. kerületi rendőrkapitányság
a napokban indított vizsgálatot.
Mindjárt elmúlt a depressziós hangulatom. Visszapörgettem mindent,
amit ebben az ügyben megtudtam, átgondoltam - és máris megszületett az
első elhatározásom: most mindjárt elindulok Kornélia után, vele és csakis
vele foglalkozom, míg kezemben nem tarthatom beismerő vallomását.
De mit követett el Bubcsó Kornélia?
Véletlenül találkozott egy távoli ismerősével, aki panaszkodott, hogy útlevélkérelmét
elutasították. Miért? Mit várt? Az ötvenes évek közepén! Csak
úgy? Hogy se futballista, se operettprimadonna, se ügynök - szóval semmi
sem predesztinálta erre. Ő csak egy kistisztviselő volt, aki még sohasem
lépte át Magyarország határát. De nagyon szerette volna átlépni. Legalább
egyszer.
Nelli úgy forgatta a beszédet, hogy az ismerős azt hihesse: a rendőrségen
dolgozik. Belevaló csajnak látszik - gondolhatta a "tisztességes" kistisztviselő
-, ismerheti a kerülő utakat. És legott körülírta, hogy hálás lesz, és így,
meg úgy… de Kornélia leállította a további dumát.
- Rászán ötezret? Akkor minden oké!
Ötezer forint! 1957-ben! Szép pénz! De a manusznak, úgy látszik, megérte.
Még akkor sem gyanakodott, mikor Nelli tudtára adta, hogy a rendőrtiszt,
aki az útlevelet megszerzi - a nevét persze titokban tartja -, előre kéri
az ötezret.
A "rendőrtiszt" századosi egyenruhában ment el a megbeszélt találkozóra.
Az ismerős mindjárt le is perkálta a kialkudott összeget. De hol az
útlevél? Azt majd Nelli a jövő hét elején házhoz viszi.
Eltelt a hét, aztán a következő is, de se Nelli, se útlevél. Ekkor Nelli ismerőse
vette a bátorságot, és feljelentette Bubcsó Kornéliát.
Nellit beidézték a rendőrségre. Őrizetbe vették, letartóztatták, majd vádemelési
javaslattal az ügyészségre került. De váltig azt állította, hogy véletlenül
találkozott a csalóval, azt se tudja, hol lakik. Őt is átverte az az ember, de
hát, rendőrtiszti egyenruhában volt. Nem gondolta volna, hogy…
A nyomozó viszont letette volna a nagyesküt, hogy akiről Nelli azt se tudja,
hol lakik, nem más, mint a fi vére. A Jóska. Elment Bubcsóhoz egy váratlan
látogatásra, de nem találta otthon. Másodszor is hiába fáradt. De a harmadik
próbálkozásnál az egyik szomszéd elárulta, mióta Jóska tudja, hogy keresték
a rendőrségtől, hol itt bujkál, hol ott. Leginkább valamelyik fi vérénél - azt is
megmondta, hogy most melyiknél lehet. Jóska nem számított rá, hogy itt is
keresni fogják, nem fogott hirtelen az agya, hogy mint már annyiszor, valami
elfogadható kibúvóval ejtse át a hekust. Hát mit volt mit tenni, összekapta,
amit magával vihetett, és engedelmesen követte a zsarut.
A kapu már zárva volt, és amikor a házfelügyelő kiengedte őket, Jóska
elgáncsolta kísérőjét - és köddé vált egy pillanat alatt.
De mikor a kolléga ismét próbálkozott, Bubcsó nem futott el, szelíd volt,
mint a ma született bárány. Na, most mivel akar befűzni? - gondolhatta
a nyomozó, de nem tudta meg, mert Jóska mindvégig nyugodt maradt.
A szembesítésnél is, csak állt türelmesen. A feljelentő ránézett Jóskára, és
értetlenül kérdezte:
- Ki ez az ember? Sohase láttam.
Nem ő volt hát, aki századosnak öltözve zsebre vágta az ötezer forintot.
Kidüllesztett mellel sétált ki Bubcsó a kapun, és még neki állt följebb:
- No, most már láthatják, hogy ártatlan vagyok. Mi az istennek izélgetnek
folyton?
Hogy akkor miért bujkált, miért szökött meg a nyomozótól? Valami
oka csak lehetett erre, mondjuk az, hogy kilopott 230 ezer forintot a postakocsiból.
De most már visszamennék Nellihez. Mert bár biztos voltam benne,
hogy Jóska a tettes, hiába: még mindig nem volt ellene se tanúvallomás, se
tárgyi bizonyíték. Hanem a nővére majd beszélni fog. Ha ő volt a füttyös madár,
aki fi gyelt és jelzett - márpedig ő lehetett -, és ezt be is vallja, akkor Bubcsó
Jóska ellen megindulhat az eljárás. Hogy miért vallaná be? Nem tudom.
De mindenesetre, eddig még nem volt rá példa, hogy valaki ne vallott volna
nekem előbb vagy utóbb. Azt kértem hát az ügyészségtől, hogy Bubcsó Kornéliát
küldjék vissza pótnyomozásra a BRFK vizsgálati osztályára.
Aztán elmentem a VI. kerületi Rendőrkapitányságra, ahol Nelli "vendégeskedett",
és megkérdeztem a fogdaőrtől, hogy amikor Bubcsó Kornéliát
őrizetbe vették, milyen személyes holmikat vettek el tőle. A fogdaőr odaadta
a leltárt, átnéztem.
- Más nem volt? - kérdeztem hitetlenkedve.
- De igen. Levelek. De az előállított azt mondta, hogy ezeket dobjam el
nyugodtan, már egyik se érdekes. Hát kidobtam mindet a papírszemétbe.
A papírszemét a folyosó végén "ékeskedett".
- És most is ott vannak? - kérdeztem izgatottan.
- Csak nem akarja a százados elvtárs onnan kibányászni! - furcsálkodva
nézett rám a fogdaőr.
Tényleg hülye ötletnek tűnhetett. Gondolkodtam is vagy egy másodpercig,
aztán már ott voltam a papírszemét-"dombon". Vagy inkább hegyen.
Innen! Néhány levelet kibányászni!
De bizonyítékért a Himalája tetejére is fölmentem volna. Úgyhogy leguggoltam
a piszkos, agyongyűrt papírok közé. Szerencsére a fogda legvégén
van az az izé… mert ha valaki meglát, amint a papírdombon kotorászom,
azt hiheti, hogy begolyóztam.
Amit átnéztem, azt félresöpörtem, gyűlt, csak gyűlt körülöttem a sok papirfecni.
Egyszer csak - no, ez már valami! - megláttam egy borítékot, Bubcsó
Kornéliának címezve. Végre!
Még egy ilyen levélre leltem, aztán előkerült a harmadik, a negyedik…
Elég! Nem keresgéltem tovább, inkább ott mindjárt elkezdtem olvasni a
leveleket.
Mindegyiket egy külföldön élő magyar karmester írta, akibe Nelli, ha jól
értelmeztem, bele volt esve. A levelekből kiviláglott, hogy a karmester nem
viszonozza Kornélia érzelmét, de volt esze és pimaszsága rá, hogy kihasználja
azt a maga javára.
Ezt onnan tudom, mert egyik levelében a zeneszerző megköszöni Nelli
ígéretét, hogy nemsokára kifesteti édesanyja egyetlen szobáját.
A harmadik levél… no hát a harmadik… kincset ért nekem. A karmester
a női szív túláradó jóságát festi le, patetikus szavakkal. Magára sosem gondol
a Nellike, most is annak örül, hogy abból a sok pénzből, amit hamarosan
kézhez kap, minden ígéretét többszörösen teljesítheti.
Tehát: sok pénzhez jut, hamarosan. És mikor írta ezt? Pár nappal a postakocsi
kirablása után.
Amikor ezt a levelet végigolvastam, mindjárt könnyebben vettem a levegőt.
Eddig csak megérzéseim, következtetéseim voltak, ezek a levelek viszont
felértek egy hiteles vallomással.
Most már három olyan motívum jött össze, amely felkelthette Jóskával
szemben az alapos gyanút.
Papírpénzt szórt szét az utcán, nem is keveset.
Az útlevélügyben nem volt sáros. Akkor miért bujkált?
A testvére pénzre számított a postakocsirablás után.
Amikor kérésemre átküldték Nellit az ügyészségről a vizsgálati osztályra, azt
a taktikát választottam, hogy egy ideig csak az útlevélügyről faggatom, és
szóba se kerül, mi volt a szerepe a pénzes postazsák meglovasításában.
Igen sovány, egyik lábára erősen sántító, olyan kis szerencsétlen, elesett
nőt hoztak be másnap hozzám, összehúzta magát, szerényen beszélt, nagyon
csendesen. Ha kérdeztem, készségesen válaszolt mindenre. Szokásom
szerint fi gyelmesen hallgattam őt, és a napi egy-másfél órás együttlétek alatt
mindent megtudtam róla.
A lába. Erről beszélt legelőször, és ez a fájó téma mindig belopakodott a
beszélgetéseinkbe.
Varrónő volt, a háború után hiába keresett munkát, a Szabadságharcos
Szövetségnél töltötte, fi zetség nélkül, a napjait, motorkerékpárral hordva
szét a meghívókat, az üzeneteket.
Karambolozott, megsérült a térde, egy svájci professzor drága pénzért
helyre hozta volna. Hivatalról hivatalra ment, kérte, hogy segítsenek, de egy
lépést se tettek. És most már nem is remélhetett munkát a szakmájában,
mert akkor még lábhajtós varrógépeken dolgoztak, és az ő lába… Az egész
rendszert meggyűlölte akkor, mivel senkire se számíthatott.
Egyedül a bátyjára. A Jóskára. "Ő, ha segítettem egy betörésnél, odalökött
valamit, inkább alamizsnát, mint részesedést, de ez is jól jött. Tudtam enni
adni, ezt-azt venni a kislányomnak." Aztán beletanult a "szakmába", nemegyszer
ő adott tippet a fi vérének.
Jó volt Jóskával tervezgetni, kombinálni, mert "én egy műhelyben senki-
semmi vagyok, a Jóskánál meg olyasmiken törhetem a fejemet, amiről
az emberek beszélnek, az újságok írnak. Mikor írnak az újságok egy varrónőről?
Ha írnának is, kit érdekelne?
Ha valamit jól kitalálunk, akkor lázba jövök, és feldob a kockáztatás izgalma.
Meg az, hogy jönnek hozzám, kérdezgetnek, kinyithatja az ember a
száját a tárgyalóteremben. Nincs az az egyhangúság, az az unalom, mint ami
korábban körülvett."
A szülei? Csendes, jóravaló emberek, de nincs egy gondolatuk, egy tervük,
egy mosolyuk: csak a munka. Másról nem is lehet beszélni velük. No
és hát, a testvérei! Ha ő nem talált ki valamit, hogy megtörje ezt a bénító
csöndet, ezt az eseménytelen unalmat, akkor csak szótlanul üldögéltek. Nem
bírta tovább, és Jóskához menekült. Ott mindig volt miről beszélni.
Két hét telt el. Ezalatt naponta beszélgettem Bubcsó Kornéliával, de ki se
ejtettem azt a szót, hogy postakocsi.
Hiba is lett volna Hűbele Balázs módjára hirtelenkedni. Jó, a kezemben
vannak a levelek, de Bubcsó Kornélia mestere volt a "süketelés" adottságának:
meg se hallotta, amit nem akart hallani.
Csak abban bíztam, ami sokszor kisegített: megnyerni, beszélgetni, öszszebarátkozni.
Ez most is sikerült. Amikor megjelent kislányos alakja az
ajtó keretében - mindennap -, látszott rajta, hogy nem feszeng, mint akit
vallatnak, hanem örül, hogy most egy vagy több órát is egy másik emberrel
tölthet el.
Kis is idő múltán azonban Nelli tisztában lehetett vele - vagy talán már
az első beszélgetésünkkor is rájött, de akkor még jobbnak látta, ha szerepet
játszik -, hogy ez a zsernyák nem egy ötezer forintos csalás miatt szobrozik
itt hetek óta, hanem… Szóval, rájött, és akkortól már nem játszhattam meg
a bazári majmot, ki kellett terítenem a kártyákat.
Kimondtam hát kereken, Nelli, tudom, a bátyja vitte el a pénzes postazsákot.
Arra kértem, ne kelljen őt vallatóra fognom, hanem saját akaratából
mondja el, mi történt. Nem szabódott, nem kérette magát. Látszott, hogy
felkészült erre, és most már el is van szánva rá, hogy megteszi.
Igen, Jóska emelte el a pénzeszsákot. Igen, ő, Nelli is bent volt a buliban:
sőt, maga a tipp is az övé volt. Arra lakott, amerre naponta járt a postakocsi:
a Dob utca vége felé. Közel a Rózsa utcai postafi ókhoz. Egyszer éppen akkor
állt meg a posta előtt a Rába kocsi, amikor vásárolni ment a Rózsa utcai közért
üzletbe. Kifelé jövet látta, hogy valaki kilép a postáról, és egy zsák van a
kezében. Két férfi jött vele - őket többször is látta a postán, mikor föladta a leveleit.
A két férfi a postakocsiig ment a kísérővel, ott aztán visszafordultak.
Nem is néztek hátra. Így azt sem látták, hogy a kísérő nem zárta be kulccsal
a lemezajtót, csak a lakatot tette a pántra, aztán beült a gépkocsivezető mellé.
Akkor hát a lemezajtó nyitva maradt, és mögötte ott az a sok pénz.
Ha így van, miért ne kaparinthatna meg Jóska egy-két ilyen zsákot azalatt,
amíg a kocsikísérő a postán tartózkodik?
Biztos akart lenni a dolgában, mielőtt szól a bátyjának, és azon a héten
minden délután megállt a közért előtt, bevásárlókosárral a kezében, és a kísérő
egyetlen mozdulatát sem mulasztotta el.
Hétvégén elmondta megfi gyeléseit a bátyjának, és Jóska is izgalomba jött.
Másnap kiment a Keleti pályaudvarhoz - úgy, ahogy én is megtettem -, és
követte a postakocsit a Rózsa utcáig.
Utána azt mondta Nellinek, nem könnyű eset, mert nagyon hamar viszszajön
a kísérő a postáról, de ha senki más nem is, ő meg tudja csinálni, amíg
a manusz odabent van. Persze Nellinek is ott kell lennie a közelben, hogy
fi gyelhessen.
Ha azt látja, hogy a pilóta átmenni készül a postakocsi úttest felőli oldalára,
fütyüljön egy jó erőset - akkor ő visszafordul, és máskor vagy más posta
előtt próbálkozik.
Nelli ötlete azért is jó volt, mert háromnegyed hét tájban ért el a postakocsi
a Rózsa utcáig: ilyenkor már szürkül az ég, a forgalom is gyérebb, így
könnyebb feltűnés nélkül babrálni a kocsinál, és gyorsan elkarikázni a pénzzel,
mint teljes világosságban.
1957. április elsején Nelli - ahogy megbeszélték - megállt a közért előtt,
mintha várna valakire.
A postakocsi megérkezett.
Mindjárt ezután feltűnt Jóska is. Kerékpárját betolta a postafi ókkal szembeni
ház kapuján, aztán várta a postakocsi érkezését. Mikor a kísérő a pénzeszsákért
indult a postafi ókba, Jóska kitolta kerékpárját a kapun, de akkor
már postásköpenyt és postássapkát viselt. Kerékpárjával a kocsinak ahhoz a
részéhez tartott, ahol a lemezajtó mögött a pénzt sejtette.
Ugyanekkor Nelli ijedten látta: a pilóta elindul, hogy tisztje szerint ellenőrizze
a gépkocsi úttest felőli oldalát. Csücsöritett, hogy megadja a megbeszélt
jelet, de akárhogy igyekezett - az izgalomtól úgy kiszáradt a szája, hogy
képtelen volt fütyülni.
- Pedig mikor otthon megpróbáltam, milyen jól ment!
A gépkocsivezető egyik lábával már le is lépett a járdáról az úttestre.
Ekkor megjelent Jóska is.
Hamarabb ér majd a postakocsihoz, mint a pilóta, és azt hiszi - mert nem
hallott jelzést -, hogy nincs veszély. Előveszi a szerszámokat, és elkezd dolgozni.
Így látja meg őt a sofőr, és akkor vége a dalnak.
De nem lett baj, mert éppen akkor ért a helyszínre egy behemót bútorszállító
kocsi. A pilóta hátralépett, várta, hogy elmenjen a teherautó. Ezalatt
Jóska mindent elvégzett a kocsinál, és már el is hajtott a bringájával.
Mikor az óriási jármű eldöcögött, a pilóta a másik lábával is lelépett az
úttestre, és annak rendje és módja szerint körbejárta a kocsit. S mivel a postakocsinál
senki sem ólálkodott, visszament a túloldalra.
Aztán egyszer csak egy kiáltás, közvetlen közelről:
- KIRABOLTÁK A POSTAKOCSIT!
Mikor ezt a pár pillanatot Nelli visszaidézte, már az emlékezéstől is kiment
az arcából a vér.
Ha én is, mint az elődöm, járom és járom a szóba jöhető személyeket, és
folyton jelentgetek, jegyzőkönyvezgetek, talán sose jutok el Nelli kincset érő
beismerő vallomásához. Igen, kincset ért, mert Nelli bátyja cinkostársait is
megnevezte, akikről feltételeztem, hogy korábban sokkal nagyobb, addig
felderítetlen bűncselekményeknél is Bubcsó bűntársai lehettek.
Ha majd eredményesen lezárhatom a postakocsi ügyet, hozzáfogok ezek
kinyomozásához. Ez volt az elgondolásom. Nem rajtam múlott, hogy ez
elmaradt: a budapestiek - látva a sikert - visszavették a korábban ránk erőltetett
nyomozást.
Én aztán jegyzőkönyvet vettem fel Bubcsó Kornélia vallomásáról, ezt
aláírásunkkal hitelesítettük, és csak utána mondtam el főnökömnek és barátomnak,
Bodor Bandinak, hogy mire jutottam. Együtt mentünk aztán a
hírrel az osztályvezetőhöz, Gróf Lacihoz.
Három hete sincs, hogy a postakocsiügyet elvállaltam, és már mi minden
kiderült, megvan a vallomás is: mind a ketten - hogy is mondjam - szavaikkal
szinte a fejemre tették a babért. Mert hát tény, hogy mindezt majdhogynem
egyedül értem el. Bevált, amit kértem, hogy ezúttal ne legyen csapat,
így végig lehetett vinni egy elgondolást, nem tévedt a nyomozás szerteágazó
mellékvágányokra.
De nem volt sok időnk az örvendezésre, sietni kellett: ha valamelyik bandita
kiszagolja, mi készül ellenük, szétszalad a banda.
Gróf Laci intézkedett, hogy legyen elég gépkocsi, és a legkiválóbb nyomozók
indultak el, megkeresni a jómadarakat.
Két nyomozó kollégámmal én Bubcsó Jóskát mentem megkeresni. Kíváncsi
voltam, milyen az az ember, olyan Sobri Jóska-szerű fi gurának képzeltem
el. Egy kocsmában akadtunk rá - aztán csak bámultam. Ez a jellegtelen
külsejű, lassú mozgású, handabandázó tipikus kocsmatöltelék lenne
az a félelmetes bűnöző, aki pillanatok alatt fosztotta meg a postakocsit egy
pénzeszsáktól, és minden bizonnyal ennél sokkal súlyosabb bűnök is nyomják
a lelkét!
Őrizetbe vettük Jóskát, bevittük a főkapitányság bűnügyi osztályára, ahol
elkészítettem róla és cinkostársairól a határozatot, hogy letartóztatjuk őket a
nyomozás érdekében.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Csakhogy aztán…
Már másnap reggel azzal fogadtak, hogy Jóska a fogdában fennen hangoztatta,
fölötte nem dönthet földi igazságszolgáltatás. Lehetett ez nagyotmondás
is, de jelzésnek is felfoghattam - és fi gyelmeztettem a fogdaőrt,
hogy nagyon vigyázzon erre az emberre. Rajta is volt az őrök szeme, nem
mondhatom, hogy őrizetlenül hagyták volna akár egy percre is. Mégis kifogott
rajtuk Bubcsó Jóska, már a harmadik napon.
Bilincsbe verve ült az irodában, nyugodtnak látszott - egyszer csak felugrott
a székről az egyik íróasztalra, onnan átugrott egy másikra, amelyik a
nyitott ablak mellett állt. Előrelökte magát, látszott, hogy fejest akar ugrani
az utcára. A negyedik emeletről. Derékig kint is volt már a teste, de az utolsó
pillanatban a lábánál fogva visszahúzták.
Rögtön intézkedtem, hogy Bubcsó József kezét hátul, lábát alul bilincseljék
a székhez. Attól kezdve mindvégig így agyonbilincselve hozták fel őt a
fogdából, szemmel kísérve minden mozdulatát.
A postakocsis bűnügy miatt ugyan börtön várt rá, de nem hittem, és
máig se hiszem, hogy Jóska csupán ezért akart meghalni. Nyolc év? Tíz év?
De mikor szabadul, még előtte az élet. Nem. Másra gondoltam.
1951-től 1956-ig minden évben történt egy rablógyilkosság - köztük a
zuglói is -, és ezek gyorsasága, pontos tervezése Bubcsó Jóska bravúrjaira
emlékeztetett.
Aztán megint "hírnök jő, s pihegve szól".
Annyira vigyáztak! Agyonbilincselték Jóska kezét-lábát! Mégis felmászott
valahogyan a WC-tartályra. Onnan ugrott volna fejest a vasülőkére, de
a fogdaőr, aki a félig nyitott ajtó mögül fi gyelte őt, benyitott, és még időben
visszahúzta a lábánál fogva.
Ezek után az őrök még jobban vigyázták minden mozdulatát. És mégis…
Mikor a fogdaőr kivitte Bubcsót a fürdőből, Jóska kérte, hogy visszamehessen
a szappanáért. Jó, menjen vissza. Az ajtónál vigyáz a fogdaőr, a
fürdőben nincs mivel kárt tegyen magában - de mert nem jött ki rögtön, az
őr bement érte.
A rémülettől még mindig remegve mondta el aztán, hogy az összevissza
bilincselt fogoly felhúzta magát - mint egy majom - a cserépkályha tetejére,
onnan fejest ugrott a kőpadlóra. Szerencsére az őr még időben odaért, és elkapta,
mielőtt a kőpadló szétzúzta volna a fejét.
Kicsit megnyugodtam. Már mindent megpróbált, keze-lába bilincsben,
hátha nincs több ötlete, és nyugton marad.
Mindenesetre meghagytam, hogy Jóska semmilyen okból ne hagyhassa
el a fogdát, nehogy kárt tegyen magában. De két nap múlva az őr remegő
hangon jelentette, hogy meghalt Bubcsó József előzetes letartóztatott. Az
orvos aztán elmondta, mi történt.
Jóska, a földön ülve, hátát a falnak támasztotta, és egyszer csak roppant
erővel a falba verte a fejét. Megpattant egy ér, és a vér elöntötte az agyat. Bubcsó
József letartóztatott eszméletét vesztette, és hamarosan meghalt.
Nelli csak annyit mondott, mikor a hírt meghallotta:
- Jóska tudta, hogy mit csinál.

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!