A melankolikus forradalom - olvass bele!

November 30. 16:27

Lieve Jorisnak, a Hollandiában élő flamand írónőnek ez a riportkötete az 1989-90-es magyarországi rendszerváltás krónikája. Részlet.

Joris 1989 és 1990 tavasza között négyszer járt Magyarországon. Először Konrád György műveinek hatására látogatott ide 1989 júniusában. Felemelő pillanatok, tragikus momentumok és melankolikus hangulatok szemtanúja és résztvevője lesz. Írók, filmrendezők, szociológusok, ellenzéki politikusok, értelmiségiek, tragikus sorsú "átlagemberek" történeteit hallgatva próbálja megfejteni az akkori és korábbi Magyarországot. Miközben a keleti blokk országainak építménye recseg-ropog, Joris egyre pontosabban látja, milyen mélyen meghatározta a negyven évig tartó rezsim, a háború és azt megelőző korszak az emberek lelkét és életét.

A szerzőt nemcsak a budapesti értelmiségi és művészvilág érdekli: részt vesz választási gyűléseken, gondolkodás nélkül bekéredzkedik vidékre vagy épp a forrongó Romániába tartó autókba. Beszélgetéseken keresztül vagy rövid, pontos leírásokkal, finom kritikával mutatja be elsősorban a liberális ellenzék legfontosabb tagjait. Bár szimpátiája, világnézeti elköteleződése világosan érződik, igyekszik feltérképezni az egész magyar politikai palettát. Könyve izgalmas, néhol távolról, néhol empatikusan megírt krónikája a magyar rendszerváltásnak. Hol könnyeket csal az olvasó szemébe, hol mosolyra ingerli, hol kétkedő gondolatokat ébreszt benne. Nem nosztalgia, hanem figyelemre méltó olvasmány - különösen az elmúlt húsz év fényében.

Lieve Joris: A melankolikus forradalom (részlet)

1989 NYARA
Konrád György dallamos hangjának ritmusára utaztam Budapestre.
Az a nyílt mélabú, a megszállottság teljes hiánya, azok a
finom alkoholgőzben lebegő régi történetek - ahogy olvastam
őket, elmosódtak a határok az ő Európája és az enyém között.
Mintha abban a másikban, amely mindig is tudatom félhomályában
pislákolt, olyasvalami derengett volna fel, ami hozzám
tartozott, de amit eddig nem ismertem.
Lengyelország után ez a második kelet-európai utam - és a sokadik
egy olyan országba, ahol senkit sem ismerek, mégis odacsábítanak
az ösztöneim. Szorongok, mint mindig, de az évek során
megtanultam, hogy bízhatok az ösztöneimben.
Marek kísért ki a vonathoz. Az utolsó pillanatban még utánam
kiáltotta: "Polak Węgier dwa bratanki, i do szabli i do szklanki",
ami annyit tesz: Lengyel, magyar két jó barát együtt harcol,
s együtt issza borát. Aztán mókásan utánozta a dallamos magyar
nyelvet, hogy a legutolsó pillanatban még megnevettessen, és talán
azért is, hogy saját idegességét leplezze. Nyugtalansággal
tölti el, hogy errefelé utazom. Marek tizenhárom éve, húsz évesen
hagyta el Lengyelországot. Soha többé nem tért vissza. A kelet-
európai változások most fenekestül felforgatják az életét.
7
A kommunistákkal szembeni bizalmatlansága mélyen gyökeredzik,
és nem hajlandó olyan könnyen megszabadulni tőle. Titokban
abban reménykedem, hogy egyszer majd sikerül rávennem,
vigyen el magával ifjúsága tájaira. Talán most az ő nevében
is utazom, felderítőként.
Szeretném befejezni Konrád Kerti mulatságát, de a férfi, aki Bécs
után huppant le a szemben lévő ülésre, elkapja a pillantásomat,
és minden bevezetés nélkül belekezd a mondókájába. Utastársam
New York-i zsidó, 1949-ben hagyta el Magyarországot. Beszélgetésünk
igen gyorsan Izraelre terelődik, és még mielőtt észreveszem,
vitába keveredünk. A férfi felteszi magában, hogy a fennmaradó
időben felidézi nekem Izrael történetét. Egy pillanatig
még megpróbálom visszafogni, kifelé intek, most jöttünk át a határon,
és lám máris visszamentünk az időben: az első kis magyar
vasútállomás, semmi különös nincs rajta, komoly és unalmas,
mint valami régimódi építőkocka-készlet, az a fajta, amelyikben
már egy piros kis oromablak is elragadtatott csodálatra készteti
az embert.
De utastársam nem hagy nekem nyugtot. Talán azt akarom, hogy
Izrael eltűnjön a föld színéről?! Becsukott könyvem fölül az elsuhanó
tanyákat nézem.
- Ezek vajon kolhozok vagy magánbirtokok?
- Vagy talán Dunába a zsidókkal?!
S így még mielőtt igazán elkezdődött volna az utazásom olyan
érzés hasít belém, mintha elveszítettem volna valamit: egy új világba
visz a vonat, de valami visszaránt. Az elkövetkező hetekben
gyakran eszembe jut majd ez a férfi. Ő volt az első magyartanárom:
tőle kaptam az első leckét a megszállottságról, a szóhoz
és a történelemhez való kényszeres viszonyukról.
8
Kezdetben némi nehézséget okoz, hogy Magyarországon érezzem
magam a lakásban, ahol lakom. Magas plafonú szobák,
használt bútorok összevisszasága, üveges szekrény, benne, mindenféle
régi játékszer, és egy napfényes belső udvar - lehetne
mindez Párizsban vagy Észak-Olaszországban is. Hiányzik nekem
az a pofon, amellyel a tökéletes ismeretlen fogad minden egzotikus
országban: az afrikai forróság, amely takaróként borul az
emberre, a keskeny kis arab sikátorok éneklő lármája. Még Varsó
is sokkal elidegenítőbb volt a szürke Marszałkowska utcával és
egyhangú, színtelen emeletes házaival.
Itt viszont a húszéves Zsóka a reggeli alatt The Velvet Undergroundot
hallgat, miközben lassan paprikát vág a kenyerére.
Bátyja, Tibor, tizennégy éves korában látta a Hairt, és azóta díszleteket
gyárt megszállottan. Szobájában jelmezek és díszletek foglalják
a helyet. Hamarosan New Yorkba utazik, és egy ottani stúdióban
fog dolgozni. Édesapjuk közgazdaságtant tanít az egyik
egyetemen, édesanyjuk Kelet-Magyarországon dolgozik, és csak
hétvégenként jön haza.
A lakás helyiségeibe lassanként beszivárog Magyarország.
A nagyszobában alszom, fejem fölött egy papírmasé-figura lóg,
melyet Tibor készített egymásnak támaszkodó, nevető szüleiről.
Akkoriban, amikor a figura készült, egy vigasztalan, városszéli
lakótelepen laktak. A világ másik oldalán divatba jött a gördeszka
- az itteni gyerekek kenyérvágódeszkára szereltek kis kerekeket,
és azzal száguldoztak a járdákon. Ez Zsóka egyik kedvenc
emléke - nem sok van neki azokból az évekből.
Odakint egészségtelenül dobog Pest, a nyári, Duna menti város
szíve. A víz túlpartján, a budai hegyekben, minden hűvösebb
és tisztább. Az első éjszaka gyanútlanul nyitva hagyom az ablakot.
Fél hatkor már ott dübörög alatta a Bajcsy-Zsilinszky út és a
9
Podmaniczky utca forgalma, és kétütemű Trabantok pöfékelnek
be rajta mérges gázokat. Fájó tüdővel kelek fel, a szobában szinte
szemmel látható füst terjeng.
- Igen, legyen egy kicsit mocskos a történet - biztat majd gúnyosan
Konrád -, hadd érződjenek rajta ezek az undorító gőzök!
A szemben eggyel arrébb lévő utca végén áll a parlament. Ott
tárgyalnak a reformokról, amelyek az egész világot megrengetik,
folyosóin ellenzékiek járnak magabiztosan, olyanok, akik éveken
keresztül csak óvatosan járhattak-kelhettek, és ott borulnak tabuk
és pozíciók megállíthatatlanul. Másfél évvel ezelőtt még istenkáromlásnak
számított az egyik ellenzéki újság kétségbeesett kiáltása,
hogy Kádárnak, a párt vezetőjének el kell tűnnie, fél évvel
később pedig maga a kommunista párt döntött az eltávolításáról.
A kommunizmus szót egyébként már ritkán használják - csak
azokra a kínai katonákra, akik védtelen egyetemistákat ölnek a
Tienanmen téren. 1950 óta a parlament kupoláját vörös csillag
ékesíti, amely esténként a sötét égbolton ragyog. Annak a csillagnak,
mondják a reformok hívei, szintén el kell tűnnie.
Glasznoszttyal és peresztrojkával teli változásokkal telve érkeztem
ide. De ebben a parlament árnyékában álló házban lanyhulni
kezd a lelkesedésem. Tibor képtelen megfelelő anyagot találni
a figuráihoz és díszleteihez. Zsóka épp most fejezte be egy
nagyobb rajzát néhány éve grafikusnak tanul; az egész ház hemzseg
az egyik ifjúsági lapban megjelenő képregényhez készített
skicceitől, miközben fogalma sincs róla, hogy abból a kevéske kis
pénzből, amit keres, miként fog valaha is önállóan megélni, hogy
saját lakásról már szó se essen. A legjobb barátai Londonba, Párizsba,
New Yorkba és Torontóba emigráltak.
Apjuk azon gondolkodik, hogyan válhat Magyarország valaha
is függetlenné Oroszországtól: egész gazdaságuk összefonó-
10
dott az orosz gazdasággal. Oroszország alapanyagot szállít, Magyarország
készterméket vissza.
- Egyetlen nyugati országnak sem kellenének azok a termékek
- mondja komoran -, csak Oroszország van megelégedve velük.
Aztán egy pályázatról mesél, amelyet nemrég az új rendszámokra
írtak ki. A győztes gyárat díjakkal árasztották el és az égbe
menesztették - a tervezők szóba sem kerültek.
- Most akkor minek is tartjuk a tervezőket vagy a többi szakembert?!
- méltatlankodik rosszkedvűen.
Mégis ő az, aki reggelenként elsőként kel fel, elegáns öltönyben
motoz a lakásban, aztán fél nyolckor finoman behúzza maga
mögött az ajtó, és elindul az egyetemre.
Mindhármukban megvan az a levertségre való hajlam, az a
kétségbeesés, az a mélabú, amelyet Konrádnál is tapasztaltam -
és az az éleslátás is. Tibor indulása előtti napon nem a hűtőszekrényből
ebédelünk, hanem a Duna túlpartján lévő Kisbuda
nevű vendéglő árnyas kertjében. Tibor és Zsóka arról az időszakról
mesélnek, amikor felújították a tanácsi lakásukat. Fél
évig tartott, a munkások már reggel elkezdtek inni, dél körül ittott
festettek egy kicsit, a nap további részében pedig csak a lábukat
lógatták és a hasukat vakarták. Egyik délután, mikor Tibor
hazajött az iskolából, egymás mellett hevertek a padlón és
bőszen horkoltak. Tibornak meg kellett kérnie őket, hogy átléphessen
rajtuk, s így eljuthasson a szobába, ahol már hónapok óta
négyesben laktak kénytelen-kelletlen, ahol a gyerekek aludtak,
házi feladatot írtak, éltek.
- De udvariasan kellett ám kérni, mert ha megsértem őket,
egyetlen szalmaszálat se tesznek keresztbe többé!
Tibor összegörnyed a nevetéstől, ahogy felidézi az emléket; de
közelgő utazása is merészségre hangolja: vár rá a Broadway. Csak
11
huszonkét éves, arcvonásai még gyermekiek, ám szenvedélye
mindent elsöprő, és biztos, hogy még messzire juttatja.
- De hát miért nem csinálnak semmit?
- A mellékállásaikra tartalékolják az energiáikat, ahol tényleg
keresnek - felel Zsóka keserűen - Napközben jól feltöltik magukat,
esténként meg kidolgozzák a belüket.
- És aztán elmennek pálinkát vedelni valami büfébe, isznak,
amennyi beléjük fér, aztán csak bámulnak maguk elé, mint a
zombik - vigyorog Tibor.
Hazafelé a hídon Tibor és Zsóka viháncolva utánozza a dülöngélő,
iszogató munkásokat. Nevetnek, de nem tiszta szívből.
Ez a tehetetlen emberek szardonikus nevetése, akik csak úgy
tesznek, mintha… Csodálkozom. Negyven év kommunizmus -
mintha egyáltalán semmi hatása nem lett volna rájuk. Tudják,
hogy ez így nem jó. Valami furcsa módon engem ez optimizmusra
hangol.
Budapest hajdani zsidónegyedében atlétában, nadrágtartósan,
papucsban csoszog át az úton egy férfi. Kerékpáros áll meg egy
fagylaltozó mellett, biciklije kormányán elnyűtt bőrtáska lóg. Félig
a nyergen ülve lassan nyalja fagylaltját, onnan követi figyelemmel
a cukrászdabeli jövés-menést. A Lenin körút kirakatai
előtt babakocsit tologató nagyapák sétálnak, az illatszerboltokból
kölni illata árad, a vegyesboltok kijáratai mellett vásárlók darálják
a kávéjukat, melynek illata az egész üzletet belengi.
Egy lassúbb világ képei ezek, egy régi Európa nosztalgikus
fényképei kelnek életre, azonnali és heves szerelembe esem, és
ebben az sem akadályoz meg, hogy egyetlen szót sem értek a
nyelvből, amelyet magam körül hallok: a látnivaló is bőven elég
ebben a némafilmben.
12
Virágos ruhás asszony áll egy forgalmas utca sarkán, és riadt
pillantással néz a férjére. Falusiak, legalábbis az arcukból ítélve,
meg a szatyrok mennyiségéből, melyeket cipelnek. Valószínűleg
hosszú és fárasztó buszút választja el őket otthonuktól. Ahogy
a férfi tenyerével letörli az izzadságot a homlokáról - ez a mozdulat
paraszti környezetbe illik, nem pedig egy kereszteződésbe,
ahol megállás nélkül zajlik a forgalom.
Egy férfi a metrón autóversenyről szóló videoklippet néz.
Szétvetett lábbal, hátra tett kézzel áll ott, gyapjúzoknis lábán
szandált visel, mellé susogós anyagból készült nadrágot és barna
zakót, foltozott fogójú vászontáskája a hátán himbálózik. A videoklipbeli
autók felborulnak és lángok törnek ki belőlük az út szélén,
a sofőrök rongybabákként röpködnek a levegőben, aztán egy
nyekkenéssel halálra zúzzák magukat. A férfi válla rázkódik a nevetéstől,
és könnyek szöknek a szemébe. Körbekémlel, hátha társakat
is talál ebben a féktelen jókedvben. Ám honfitársai rá sem
hederítenek, csak üres tekintettel bámulják a fekete alagútban közeledő
fényeket.
A záródó ajtókra figyelmeztető metróvezető hangja jól esik a
fülemnek. Titkon még az esti város fölött kigyúló vörös csillagok
is örömet okoznak - mintha karácsony volna. Egyik este, mikor
hazaérek, a túloldali vendéglőből cigányzene hallatszik; a vendégek
az asztalok között ropják, s hamarosan táncoló emberek sora
kígyózik az utcán.
De nem telik sok időbe, és ez az idilli kép máris repedezni kezd.
Először alig látható, hajszálrepedések jelennek meg rajta, melyek
egyre növekszenek - míg már csak apró darabok maradnak a képből,
amelyekből sehogyan sem tudom ismét felidézni az egészet.
Buda egyik forgalmas közlekedési csomópontjában, a Clark
Ádám téren, virágokból kirakott vörös csillag látható. Akkor is lát-
13
szik a mélyben, ha az ember a dombon álló egykori királyi palotába
látogat. Nemrég valaki az éj leple alatt egy vécécsészét állított a
csillag alakú virágágyásba. A kora reggeli sofőrök vették észre, ám
mire a hír terjedni kezdett a városban, és a kíváncsiskodók sorra
érkeztek a kereszteződéshez, a porcelán csésze már eltűnt.
Az egész város tele van kis öregekkel, akik cseresznyével, őszibarackkal
és virággal megrakott kosarakat és vászonszatyrokat cipelnek.
Nem tudnak megélni a szerény nyugdíjból, ezért valamelyik
metrókijárat melletti fa tövében árulják portékáikat. Egy
kifogástalan öltönyt és kalapot viselő kis öregúr mellett sétálok el;
a táskái már kiürültek, csak egy semmi kis mezei csokrot tart maga
előtt reménykedve. Visszamegyek, és találomra adok neki húsz
forintot, ami valamivel kevesebbet ér, mint egy gulden. Újságpapírba
csomagolva adja át a csokrot, ami még nyomorúságosabban
néz ki, mint gondoltam - az öreg valóban a mezőn szedhette.
Az utcasarkról még visszanézek. A férfi már összeszedte üres
szatyrait, és sétabotjával útnak indította magát, de most megáll,
és megvizsgálja a kezében lévő pénzt. Egészen közel tartja a szeméhez,
de úgy tűnik, még így sem látja rendesen. Aztán egy másik
pénzdarabot vesz elő a zsebéből, és a tenyerén lévőre helyezi.
Csak miután összehasonlította a két érmét, akkor csoszog tovább.
Otthon veszem észre, hogy egy madzaggal gondosan összekötötte
a virágokat.
Hogy vágyaim mennyire ellentmondanak Zsókáéinak! Engem
örömmel tölt el a múlt szaga, mely belengi a várost, ő viszont előre
tekint. Minden áldott délután négykor átbuszozik a város másik
végébe, ahol egy "mágikus telefon" található, ahogy ő és a barátai
nevezik. Onnan hívják ingyen Tibort, aki közben megérkezett New
Yorkba. Minden este újabb történetekkel térnek haza. Tibor legalább
hetvenhat tévécsatornát tud fogni! New York pedig mocskos.
14
Van egy vicces történetük is. Amikor Tibor az első New York-i
estéjén McDonald’s-ben akart vacsorázni, amerikai vendéglátója
rémülten kiáltott fel:
- De hát az junkfood, ember, eszedbe ne jusson, belehalsz!
Végül azért mégis mutatott neki egy hamburgerest, mondván:
- Fiatal vagy, talán túléled.
- Tibor azt mondja, egész New York sárgarépát rág - vihog
Zsóka.
Lejártuk a lábunkat, de tizenegy óra körül ott állunk a Hősök-terén:
Zsóka, Magda, az édesanyja, aki ez alkalomból beteget jelentett
a munkahelyén, és én. Hűvös szél fúj, Magda remeg vékony
selyemblúzában, a téren kifeszített gyászleplek pedig
félelmetesen lobognak a téren.
Zsókának nem sok kedve volt eljönni: oké, újratemetik Nagy Imrét,
so what? A városban hemzsegnek az újságírók, az egész világról
érkeztek magyar emigránsok, hogy láthassák, hogyan állítják
vissza az ’56-os forradalom vezetőjének becsületét, de neki mi köze
van mindehhez? Az iskolában éveken keresztül úgy tanították
neki, hogy a kivégzett Nagy Imre ellenforradalmár volt, most meg
ugyanezek az emberek hősnek mondják, mégis hogy hinne nekik?!
De amikor aznap délelőtt egy monoton hang a televízióban sorolni
kezdte azoknak a nevét, akik meghaltak a forradalomban,
azért Zsóka is megrendült. Bányászok voltak köztük, háziasszonyok,
kikötői munkások, néhányuk alig volt idősebb nála. Végül
hagyta magát meggyőzni, hogy jöjjön velünk.
Most, hogy ott állt a téren, jórészt idősebb honfitársai között,
ismét bizonytalanság sugárzik róla. Neki nehezebb, mint Tibornak,
aki már kora ifjúságában visszahúzódott szenvedélyéhez, a
színházhoz; belőle hiányzik ez a megszállottság, s emiatt kiszolgáltatottabb vele történő dolgokkal szemben. Még rajzolni is csak
mellékesen rajzol, szinte közömbösen, mert azt azért megtanulta,
hogy mindig tevékenykedjen.
Az apja mesélte, mennyire lelkes volt Zsóka, mikor tavaly
visszatért egy olaszországi képzőművészeti kurzusról, és mennyire
levert lett három hét múlva, amikor rájött, hogy ismét megrekedt.
A rómaiak jókedvűek voltak, mesélte, itt meg mindenki
szomorú és gondterhelt.
Zsebre tett kézzel áll, és élvezettel pillant rám:
- Jó sok ember jött össze, mi? Most biztos meg vagy elégedve!
Csak akkor kezdi kényelmesebben érezni magát, mikor összetalálkozik
egy ismerősével, egy fekete tüskefrizurás lánnyal, aki
a Fekete Lyuk nevű punkklubban is gyakran megfordul.
Tavaly történt már kísérlet egy efféle megemlékezésre, de azt
szétverte a rendőrség, most azonban több mint százezer ember
gyűlt össze a téren. Kis csoportokba verődve beszélgetnek, vagy
ismerősök után kutatva sétálnak körbe, kicsit idegenül és gyanakvóan
is - Románia elítélte a megemlékezést, itt-ott pedig azt
suttogják, hogy román provokátorok vegyültek a tömegbe.
Amikor a színpadon, melyen Nagy Imre és társai koporsóit elhelyezték,
elkezdődnek a beszédek, elcsöndesedik a tér. Az előttem
álló kötött pulóveres férfi elsírja magát. Kockás zsebkendőbe
fújja orrát, letörli vele könnyeit, de minden újabb beszédnél
kitör belőle a zokogás. Vajon milyen személyes tragédia köti ehhez
a mai megemlékezéshez? Csupán amikor a FIDESZ nevű ifjúsági
szervezet felszólalója azt kiáltja, hogy nem érti, hogyan
hagyhatta jóvá a kommunista párt ezt a megemlékezést, míg tavaly
még leverték, akkor néz körül, akkor mosolyodik el.
Az egyik felszólaló arra kér minket, hogy fogjuk meg egymás
kezét. Baloldalamon Zsókának nyújtom a kezemet, jobb oldalamon
16
egy idősebb asszonynak, akit ráz a zokogás - érzem a karomban,
megrendülök, és némileg zavarba is jövök. Nem Zsóka az, akinek
nincs itt semmi keresnivalója, hanem én vagyok az! Egy nép,
amely a szürke ég alatt most olyasvalamit sirat, amiről harminc
éven keresztül hallgatnia kellett - mennyire eltávolodott az ilyen
tragédiáktól az az ország, ahol én felnőttem, és mennyire eltávolodtam
én magam is. Hogy érthetném meg akár egy kicsit is, mi
játszódik le ezekben az emberekben? 1956 az évek során számomra
is csupán absztrakt fogalom volt, és ugyanúgy, mint Zsóka, én
sem vagyok biztos benne, hogy szeretnék többet megtudni róla.
A megemlékezés végeztével még sokan lézengenek a téren.
Habozom: távolabb, a sajtós tribünön újságírók ácsorognak, nem
kellene csatlakoznom hozzájuk, hogy megtudjam a legújabb híreket?
Zsóka kíváncsian méreget:
- Jössz?
Így hát felkerekedünk hazafelé, magyar zászlókkal díszített
házak mellett, büfék előtt, melyekből állott alkohol szaga száll kifelé,
s melyeknek félhomályában a férfiak őrült tempóban hajtják
fel a pálinkát.
Ebéd után ki-ki megy a maga útján. Nem tudom megállni: metróra
szállok, majd buszra, hogy eljussak a temetőbe, mely jócskán
a városon kívül terül el. Virágokkal a kezükben mások is arra tartanak,
sokan kisrádiót szorítanak a fülükhöz, hogy semmit se szalasszanak
el az eseményekből. Nagy Imre és barátai sírját, újságírók
és fotósok gyűrűjében, a család állja körül: feketébe öltözött,
kalapos nők, Thomas Mann-bajuszos, szarukeretes szemüveget
viselő férfiak. Még nem fogytak el a könnyeik.
Metsző szél söpör végig a temetőn, férje sírjánál gyufásdobozzal
a kezében egy özvegyasszony áll; megigazítja a blúzát, aztán megigazítja
a kalapját. S amikor a szél elfújja a sír mellett álló gyertyákat, az asszony mindig belelép a porhanyós homokba, előrehajol,
és ismét meggyújtja őket. És a nyomott csöndet mindegyre megtöri
a rengeteg fényképezőgép fülsiketítő kattogása és csattanása.
Hazafelé menet eszembe jut Török András, a 2000 című folyóirat
egyik szerkesztője, akivel néhány napja találkoztam. Megesküdött,
hogy nem megy el a temetésre.
- Szavak, csak szavak! - kiáltotta - És közben minden marad
a régiben!
Amikor az elegáns Hungária Kávéházban, ahol a lap szerkesztősége
hetente összeül, felkeresem Andrást, így szól hozzám:
- Soha nem találod ki, mit csináltam aznap!
- Elmenekültél a városból, le a Balatonhoz.
- Nem talált!
- Titokban nézted a közvetítést.
- Súlyosabb, súlyosabb!
- Na, mit?
- Mégiscsak elmentem! - közli széles vigyorral.
A 2000-nek törzsasztala van a Hungária Kávéház első emeletén.
Minden csillog-villog, kis kerubok csüngnek az aranyozott
mennyezetről, zöld bársonyfüggönyök omlanak alá súlyosan,
s az üvegajtók mögött vacsorához terített asztalok sorakoznak.
Az egészből a húszas évek nagyvilági hangulata árad, amikor a
kávéházat még New Yorknak hívták, és írók, újságírók híres találkozóhelye
volt. Rendszeresen itt gyűlt össze az irodalmi folyóirat,
a Nyugat szerkesztősége, kozmopoliták, akik jó közép-európai
szokás szerint Bécsben vagy Berlinben épp úgy otthon
érezték magukat, mint Budapesten.
Manapság rövidnadrágos német turisták ülnek a lenti teremben,
esténként pedig egy kisebb cigányzenekar játszik. A márványvécéket őrző nénik időnként megragadják az aprópénzes
csészealjakat, és a pénzt fehér kötényük zsebébe söprik.
András és barátai negyven százalékos árengedményt kapnak
- különben nem engedhetnék meg maguknak, hogy ide járjanak.
Ahogy ott ülnek szakállasan, bajuszosan, az állandó szobalevegőtől
sápadt arccal, tökéletesen becsületére válik annak a hírnévnek,
melyet budapesti értelmiségiként élveznek. A nőket régimódi
udvariassággal kezelik, előre engedik őket az ajtóban,
átengedik nekik a széket. Szabadúszó értelmiségiek és reménybeli
szerkesztők tüsténkednek, cigarettafüst gomolyog felfelé,
hogy aztán felhőként lebegjen az asztal fölött.
András, aki Mark Twainről és Oscar Wilde-ról írt monográfiát,
a 2000-t irodalmi folyóiratként képzelte el, de az irodalom nem
virágzik ezekben a forrongó napokban - minden író és értelmiségi
a politikával van elfoglalva. Minden egyes nap új lapok jelennek
meg a piacon, gyilkos verseny folyik köztük.
Délután egy fiatal nő jön fel a lépcsőn, és félénken megáll az
asztalnál. András távolról ismeri.
- Mit hoztál nekünk?
A lány egy köteg sűrűn gépelt papírt húz elő a táskájából.
András ránt egyet a bajuszán.
- Miről is szól? A zöldekről?
- Nem, a feminizmusról - pirul el a lány.
- Add csak ide! - mondja András, s miután a lány távozik,
még hozzáteszi: - Zöldek, feministák, úgy látszik az én agyamban
ezek egy helyre kerültek!
Gyorsan átfutja a szöveget, és felsóhajt: már megint politika!
Egy alacsony, kopaszodó, élénk tekintetű, hevesen gesztikuláló
férfi hozza a cikkét: Eörsi István. Régen színdarabokat írt, Shakespeare-
t és Allan Ginsberget fordított, ma pedig könyvesboltban árulják a börtönmemoárjait, és miután kiderült, hogy kitűnően
vitázik, az ellenzéki Szabad Demokraták Szövetségének
szónokaként járja az országot.
A szerkesztőség tagjai politikáról beszélgetnek. Az asztalnál
ülők nagy része nem hisz a munkáspárt reformirányzatának becsületességében,
hamis megtérőknek tartják őket. "Csúcsforgalom
a damaszkuszi úton", írta nemrégiben Esterházy Péter Paulusra
utalva, aki keresztényeket akart üldözni, de Damaszkuszba
tartva látomásban volt része és megtért.
Pozsgay Imre, a népszerű vezető, és a politikai reformok legradikálisabb
követelője valaha megpróbálta rávenni Eörsit, hogy
örökre hagyja el az országot.
- Egy pillanatig sem bízom benne - jelenti ki Eörsi.
Szerinte a kommunisták csak azért szervezték a Nagy Imre megemlékezést,
hogy elnyerjék az emberek rokonszenvét.
- Nagy Imre legalább becsületes volt, egyfajta Oidipusz, nem
tudta, hogy az anyjával hált, de amikor mégis rájött, vállalta a következményeket:
kiszúrta a saját szemét. De gondolod, hogy
Pozsgay meg a többi hasonszőrű is megtenné? - nevet fel Eörsi
gúnyosan - Elnézést, nem tudtam, hogy az anyám az, hajtogatnák,
azt hittem, valaki más… gyáva férgek, megpróbálnának kibújni
a felelősség alól!
Délután négyre a hófehér damaszttal leterített hosszú asztal
csodálatos élőképpé vált. A könyvek és kéziratok között üvegek,
üres kávéscsészék, aranyszélű kistányérokon csokoládétorta-
maradék; az asztal közepén üres nylonzacskó, cseresznyét
hozott benne valaki, a hamutartókban cigarettacsikk és cseresznyemag
halmozódik. Lassan oszlik a társaság. Mindenki
aprót dob az asztalra, András összeszedi, azzal rendezi a számlát.
20
Amikor valamivel később ismét találkozom Andrással, izgatottan
meséli:
- Na, képzeld, mi történt velünk!
A legutóbbi Hungária Kávéházbeli összejövetelük alkalmával
megjelent három angolul beszélő úriember. Egyikük Helmut
Newton fotósként mutatkozott be. Hallott a 2000-ről, és szeretett
volna néhány felvételt készíteni a szerkesztőségről. Senki nem ismerte,
de amikor megmutatta az albumokat, amelyeket készített,
András rájött, hogy ő a legjobb.
Barátai tiltakoztak. Fényképezkedés, fényképezkedés, de hát
ők nem ezért jöttek össze! Fél óra múltán, mikorra Newton két
asszisztense bántó fényű lámpákkal fényképészstúdióvá alakította
a helyiséget, András aggodalmaskodva azon gondolkodott,
nem kellett volna-e mégiscsak elküldeni őket.
Newtonból, aki félénk látogatóként jelent meg, időközben kibújt
a hatalmaskodó rendező: egyiküknek egy oszlopot kellett
támasztania, másikuknak áthajolnia egy harmadikon. A szerkesztőség
tagjai bajuszuk alatt a szakállukba mormolva méltatlankodtak:
- Nagyszerű, csak vesztegetjük itt az időnket!
- Csináljátok, amit mond - sziszegte oda nekik András -,
könnyebben szabadulunk!
- Look into the camera! - kiáltott közbe Newton.
- I need some more smoke there! - instruálta a szivarozó Jánost,
mindenki közül a legsápadtabbat, majd a feszült Tibornak is odaszólt:
- Look natural!
21
Nézzetek a gépbe! - Itt egy kis füstre van szükségem! - Nézzetek természetesen!
Az esemény bő egy órán át tartott, s utána András jócskán kapott
a fejére. De amikor később ismerős fotográfusok körében megemlítette
Helmut Newton nevét, azok elismerően füttyentettek.
Időközben Andrást már teljesen átjárta a megtiszteltetés, hogy épp
az ő szerkesztőségére esett a választás. Amikor elváltak, Newton
még közölte vele, hogy szeretné lefényképezni a feleségével együtt.
- Nagyon szívesen! - mondja András - De nem meztelenül!
Története elgondolkodtat. Mennyire magabiztosak ezek az értelmiségiek
egymás között, és mennyire provinciálisak az ilyen
Newton-félékhez képest, mennyire nincsenek felkészülve az ő
nyugati agresszivitására. Nyugatiak egész vándorcirkusza járja
most Kelet-Európát, köztük én is, híreket, a változás nyomait, és
váratlan gazdasági lehetőségeket keresve. Vajon eléggé fel van
vértezve ez a régió egy efféle invázió ellen?
Írókonferenciát tartanak a budai hegyekben. A nemzetközi irodalmi
élet színe-java összegyűlt itt, a Nobel-díjas Czesłav Miłosztól
az amerikai sikerszerzőig, Richard Fordig, és a nigériai Chinua
Achebéig. A magyar írók épp Párizsból érkeznek, ahol a magyar
irodalomról rendeztek kongresszust. Mészöly Miklós, a magyar
nouveau roman atyja panaszkodik:
- A francia sajtó öt napon át ostromolt minket, mindenki csak
a politikáról akart beszélni, elegem van!
Ám később ő maga is aggodalmaskodva említi a legújabb kínai
eseményeket, és Ceauşescut, ahogy ő nevezi, a "Kelet-Európai
Bokassát", aki nagyjából hadat üzent Magyarországnak.
A szó ezen a konferencián is a politika felé terelődik. Nádas Péter,
aki évekkel ezelőtt vidékre vonult vissza, hogy az irodalomnak
szentelhesse magát, néhány nap múlva már nem mutatkozik.
Barátja, Esterházy Péter, egy híres arisztokratacsalád sarja szerint:
22
- Amikor bárki politizálhat, akkor egy író nem teheti.
Meglehetősen vitatható kijelentés egy olyan pillanatban, amikor
minden kelet-európai író és értelmiségi akarata ellenére bevonódott
a politikába.
Konráddal is találkozom. Épp most tért vissza Krakkóból, fáradtnak
tűnik. Egy korábbi találkozásunk alkalmával, még Amszterdamban,
megbeszéltük, hogy egyszer majd meglátogatom. De
most, hogy itt vagyok, elbátortalanodom. Az egész világsajtó a
sarkában liheg, megtudtam, hogy a külföldi újságírók a repülőtérről
rögtön az ő házához vitetik magukat, a taxisofőrök már fejből
tudják a címét.
Kívánságom szerény és mégis nagyra törő: szeretném meglátogatni
egyik délután, beszélgetni vele egy kicsit, ahogy másokkal
is teszem. Csak halasztgatjuk a találkozót. Van időm, bizonygatom,
nem akarom zavarni.
Úgy tűnik, mintha nem lenne itt egészen. Már Amszterdamban
is ilyen volt - mint egy férfi, aki két hely között lebeg: ahol
tegnap volt, és ahol holnap lesz. Az indiai irodalomról szóló beszélgetésen
előttem ül, és egy férfias küzdelem után végül menthetetlenül
álomba zuhan.
A Hilton Hotel folyosóin egymást kerülgetik az írók. Narcisztikus
tánc ez, melynek Magyarország csupán véletlenszerű díszlete.
Esve-kelve törtem magamnak utat Budapesten; most pedig nagy
a csábítás, hogy alámerüljek a szenvedélyes viták, kerti ebédek,
kristálycsillárok alatt elfogyasztott vacsorák olajozott menetében.
Egy dunai sétahajózás alkalmával Alain Robbe-Grillet, a francia
regényíró áll a fedélzeten whiskyvel a kezében, és a Parlament
épületének árkádjai alatt álló szobrokra mutat:
- Nézzétek, ott állnak sorba kenyérért Magyarország volt uralkodói!
23
Sajnálja, hogy el akarják távolítani a vörös csillagot a parlament
tetejéről.
- A kínaiak is ezt csinálják - morog. - Legutóbb egy Mao-szobor
előtt álltam ott, csak a lába akkora volt, mint én. A kísérőm azt mondta,
nemsokára darabokra vágják. Vétek, mekkora vétek! - belebámul
a Duna koszos szürke vizébe - A magyarok nem mondhatják,
hogy a Duna azóta szürke, mióta a kommunisták vannak hatalmon.
Én 1948-ban is jártam itt, szerintem a Duna soha nem volt kék.
Bent, a terített asztal mellett, az erősen dadogó író-politikus,
Adam Michnik ül, akinek Lengyelországban emelkedőben van a
csillaga. Már napok óta örömmámorban úszik; Solidarność-jelvénye
mellett most ott virít a magyar ellenzéki csoport, az SZDSZ jelvénye
is. Honfitársával, Milosszal vodkázik, növekvő részegségében minduntalan
a nyakába borul, megcsókolja, és maître-nek2 nevezi.
Másnap az egész társaság buszra ül, és elindul az egyik legrégibb
magyar város, Esztergom felé. Richard Ford elgondolkodva
nézi az ablakból a mellettünk elsuhanó falvakat. Szerény kis házak,
kerítéssel körbevett gondozott kiskertek.
- I don’t know why, but I got the feelin’ nothin’s happening’ here3 -
mondja végül.
Napokon keresztül fullasztó forróság uralkodott a városban, de
azon a délutánon úgy esik, mintha dézsából öntenék, fülledt trópusi
eső zúdul a városra, csak úgy gőzölögnek az utcák.
A taxi egy gyönyörű, régimódi budai villa előtt áll meg: a falakra
borostyán kúszik, az ereszcsatornából rozsdás víz csöpög.
A kapu megnyikordul, ahogy kinyitom.
24
2 Mester.
3 Nem tudom, miért, de olyan érzésem van, hogy itt nem történik semmi.
Két lépcső fölfele; a férfi, aki ajtót nyit, az egész ajtónyílást betölti.
Gyűrött ing, könnyed meghajlás, zavartan hajba túró kéz.
Mögötte a folyosón fiatal felesége, Judit áll, a földön pedig a három
éves Áron és a másfél éves József játszanak.
Számítógépe bekapcsolva áll a dolgozószobában. Beszélgetősarok
bőr fotelekkel, a nyitott erkélyajtó egy csöpögő növények
között álló nádszékre és egy pár gyerekcipőre enged pillantást.
Elállt az eső, odakint ismét rákezdenek a madarak. Konrád egy
üveg francia konyakkal és három pohárral a kezében lép be.
- Gyere Judit, igyunk egy pohárka brandyt ezen az esős délutánon!
VPRO Nauwgezet en wanhopig4 című sorozatából felismerem
ezt a dallamos beszédhangot, az angoljában ugyanúgy hallatszik,
mint amikor magyarul beszél.
Áron eltökélten lepuffan az egyik fotelbe; Konrád az egyik
karjánál fogva felemeli, mint egy tollpihét, és kirakja a szobából.
- Túl sok minden van itt, amit tönkre tehetne - mondja mentegetőzve.
Később Konrád édesanyja is bejön, aki ideiglenesen náluk lakik.
Apró, törékeny asszony, lábán bakancs. Konrád arcon csókolja,
aztán lesegíti róla az esőkabátját.
Néhányszor visszatérek még ide, a gyerekek mindig itt vannak,
egyszer éppen alszanak, s a ház mély csendbe és homályba
burkolózik, máskor épp akkor ébredtek fel, Konrád kakaót készít,
édesanyja pedig Áronnak mesél.
Konrád kezdetben óvatos, de későbbi beszélgetéseink már oldottabb
hangulatban folynak. Régebben Konrádot egy halvány
25
4 Lelkiismeretes és reménytelen
háttérre vetített hatalmas személyiségnek láttam, ám minél jobban
megismerem Magyarországot, Konrád annál inkább veszít
mitikus nagyságából, s egy epikus táj egyik figurájává válik.
Azok a magyarok, akikkel az elmúlt hetekben találkoztam,
mind meglepődtek azon, hogy Konrádnak ekkora irodalmi sikere
van nyugaton. Itt elsősorban politikai felfogását és az esszéit kedvelik.
Regényeit inkább didaktikusnak, mint irodalminak ítélik.
- Biztos, hogy nem ő a legnagyobb író, de az is biztos, hogy
ő a legnagyobb gondolkodó - mondta nekem egy magyar nő.
- Konrád sokak számára valahol egy rabbi és egy szent között helyezkedik
el. Mikor tíz éve elolvastam a tanulmányait, lehullt
a hályog a szememről.
Konrád a földalatti szamizdatokban publikált, íróként innere
Emigrationban élt; volt ideje a városban kószálni, presszókban
ücsörögni. Itt találkoztak egymással az értelmiségiek, egyedül
ezek a nyilvános helyek álltak rendelkezésükre. Időközben már
mindenütt kaphatók a könyvei, és rendszeresen szerepel a tévében
is. Mostanában a barátaival is csak politikai összejöveteleken
és konferenciákon találkozik.
Dolgozószobájában gyakran megcsörren a telefon. Különböző
demonstrációkra hívják: a kínai diákok támogatására vagy Bush
elnök üdvözlésére. Egyik este elmegyek vele egy fiatal írók és irodalomkedvelők
számára szervezett táborba, Tatára. Én már jártam
ebben a táborban, elmesélem Konrádnak, mire számítson:
egy csapat vigasztalan környezetben búslakodó fiatalemberre.
- Nem gondoltam volna, nem kellett volna elfogadnom a meghívást!
- kiált fel kétségbeesetten, majd rögtön utána: - Igyunk meg
egy brandyt!
Igyekszik korlátozni a közszerepléseit, de bizonyos dolgokat
nem tud visszautasítani.
26
- Mindannyian mocsárba süppedtünk - magyarázza -, és
most megpróbálunk kikecmeregni belőle.
Az SZDSZ miatt, melynek ő is tagja, rendszeresen jár vidékre.
Érdekli, kik azok az emberek, mit is akarnak, akik eljönnek az
ilyen politikai összejövetelekre. Gyakran hallani, hogy csak a fővárosiakat
érdekli a politika - de hát televíziót vidéken is néznek
az emberek. Egy olyan esemény, mint Nagy Imre újratemetése
biztosan őket is elgondolkoztatja.
- Úgy tűnik, mintha közömbösek volnának a politika iránt, de
valójában félnek - mondja Konrád -, a vidéki hatóságok félelmetesebbek,
nagyobb hatalmuk van, az emberek nem tudják megvédeni
magukat. A közömbösség és a félelem édestestvérek. Itt
más a helyzet, mint Lengyelországban - folytatja -, ott valódi
munkásforradalom volt, melyet néhány perifériára szorult értelmiségi
is támogatott, itt viszont a középosztály forradalma zajlik.
Egyre erősebben vágyik rá, hogy visszatérjen az íráshoz.
- Mégis mennyi ideig hallgathat az ember politikai vitákat
anélkül, hogy megfertőződne? - kérdi egy délután, mintha csak
hangosan gondolkodna - A szavak csak addig fontosak, míg egy
nap eljut hozzád a hír, hogy az egyik barátod váratlanul meghalt.
Egy ilyen tragédiához képest a szavak mit sem jelentenek.
- Közép-Európában a körülmények miatt az értelmiség szerepe
nagyobb, mint nyugaton - magyarázza - minket provokáltak,
hogy politizáljunk, mi pedig nem akartunk kibújni a felelősség
alól, de hivatásos politikusok sem akarunk lenni.
Szerencsére az SZDSZ-en belül már körvonalazódik egy-két
politikus alakja, akik nemsokára átvehetik a szerepet. Konrád lelkesen
mesél a harminchét éves Demszky Gáborról, aki éveken
keresztül szamizdatot adott ki.
- Vállaltam a kampányfőnöki tisztét, remélem, sikeres lesz!
27
Mindig így beszél, nyugodt, atyai hangnemben. Odakint vihar
tombol, amely a Szekfűs Forradalom utáni Portugáliát juttatja
eszembe, mindenfelé újabb pártok bukkannak fel, itt-ott megszólal
a bosszú hangja. Konrád a fellobbanó érzelmek tengerében
a nagy békítő. Minden egyes történetemnek, melyet elmesélek
neki, szépen lekerekíti az éleit.
- Azok, akik belebocsátkoztak a kommunista rendszerbe,
gyakran meglehetősen rugalmasak - mondja -, együtt úsznak az
árral, könnyen megtanulják a demokrácia zsargonját. Természetesen
néhány karrier most derékba törik, de az egésznek nem kell
nagyon drámainak lennie.
Néhány hete új regény írásába fogott. Ősszel szeretne visszavonulni
felesége családjának balatoni nyaralójába.
- Ez az X-terv - mondja titokzatosan. - Kétszáz kilométerre
van innen, az biztos sok az újságíróknak - folytatja optimistán -,
aki pedig mégis hajlandó ennyit utazni, azt szívesen látom!
Kisfia, Áron türelmetlenül dörömböl a dolgozószoba ajtaján.
- Apa! Apa!
Konrád feláll, rám mosolyog, és kinyitja az ajtót. Nemsokára
engem is utamra enged. Azt tanácsolja, az 56-os villamossal menjek
vissza.
- A villamosvezető vidám fickó, mindenkit üdvözöl, és mindig
azt mondja, hogy az egész városban ő jár a legszebb vonalon.

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!