Visszavágtak a nők Csernus doktornak

Január 31. 11:34

Nők és öltözködés, nők és smink, nők és fogyókúra, nők és plasztikai sebészet, nők és szerelem, szex, gyermekvállalás. Na meg persze nők és férfiak. Paulina Éva legújabb könyvében arra keres választ, hogyan válhatunk jó nővé: humoros és megdöbbentő történetekkel fűszerezve mutatja be a gyengébbik nem harcait… többek között a férfiért.

Ha szétnézünk a környezetünkben, kevés igazán jó nőt látunk. Annál több próbálkozást. Ezek a próbálkozások többnyire sikertelenek, görcsösek, kétségbeesettek. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy elég szépnek, csinosnak lenni ahhoz, hogy kiérdemeljék a jó nő címet, ezért tehát minden energiájukat, idejüket és pénzüket a külsejük karbantartására, megszépítésére fordítják. A várt eredmény azonban elmarad, a környezettől nem kapják meg a remélt sikert, visszajelzést. A másik véglet, amikor a nők csak a belső építkezésre koncentrálnak, és mivel külsejüket adottságuknál fogva nem tartják előnyösnek, nem is törekszenek arra, hogy kihozzák magukból a legtöbbet, és vonzó, harmonikus külsőt építsenek fel, ami sokszor sokkal többet ér a veleszületett szépségnél. A jó nőknek igenis titkuk van. Ők birtokában vannak egy olyan tudásnak, aminek mások nem. Ők tudnak úgy vigyázni az életükre, a külsejükre, az egyéniségükre és a boldogságukra, ahogyan mások nem.

"Megdöbbentőnek és lekezelőnek tartom dr. Csernus Imre nőkről alkotott véleményét. Amikor először hallottam "kedvenc" kifejezéseit, mint például "szeretetkurva", "kapca", "csicska", megállt bennem az ütő, és vártam, hogy a nők közül valaki majd ellentmond, vitatkozik, érvel, vagy egyszerűen csak az asztalra csap, és azt mondja, ne beszéljen így velünk, rólunk Csernus doktor! Mert ha meg is botlottunk, ha elviseltünk megalázást, ha nem mertünk lépni idejében, az életünk akkor sem csupán a tévedéseinkről szól. Türelmünkkel, szeretetünkkel, gondoskodásunkkal szebbé formáljuk a világot és ez tiszteletet érdemel. Aztán azt vettem észre, hogy a nők nem kérik ki maguknak Csernus doktor véleményét és jelzőit, hanem csak hallgatnak. Ez pedig nagy baj. Meg kell tanulni NEM-et mondani, nem pedig hallgatni, mint ahogy a "jó kislányok" szoktak. Az a nő, aki az én bőrömben létezik, sok mindenen keresztülment. Volt újságíró és munkanélküli, átélt szexuális zaklatást, közeli hozzátartozó meggyilkolását, menekült fenyegetőző férj elől, részeges apa elől, hónapokig "lakott" egy hálózsákon egy rossz házasságból kilépve. Mégis ez a nő, aki az én bőrömben létezik - boldog. Ez a sok mindent megélt, boldog nő hívja meg az Olvasókat egy felfedezésre; hogyan váljunk jó nővé és hogyan őrizzük meg ezt a státuszt. És hogyan mondjuk nemet, ha valakinek a véleményét sértőnek vagy igazságtalannak érezzük. Hogyan mondjuk nemet... akár dr. Csernus Imrének is."

Paulina Éva: Kiből lesz a jó nő?
K. U. K. Könyv- és Lapkiadó Kft.
A könyvről bővebben itt és itt olvashatsz.

Részletek

....Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a plasztikai sebészet esküdt ellensége vagyok, gyorsan ki kell igazítanom, hogy téved, nem erről van szó.  Ami nem tetszik az egészben, az az, hogy úgy kezeljük a testünket, mint egy közönséges ruhadarabot, úgy megyünk a plasztikai sebészhez, mint a szabóhoz, itt tessék beljebb venni, ott meg legyen nagyobb, szélesebb, itt, melltájékon tömjük ki, hogy nagyobbnak látsszék...
    Hát higgyék el, hogy így működik!
   Belenéz a nő a tükörbe, és azt mondja, a francba is, kicsi a mellem, pedig a nagy cici a divat, Pamela Anderson is milyen dögös vele, bomlanak is utána a pasik, én meg hiába veszek föl mélyen dekoltált blúzt, a kutya se néz rám...Hogy is áll a bankszámlám egyenlege? Nem valami bíztató, ebből nem lesz műtét, ha csak hitelt nem veszek föl, vagy kölcsön nem kérek valakitől...
    A plasztikai sebészet a divat részéve vált az emberek szemléletében, megfeledkezve arról, hogy mégiscsak műtéti eljárásról van szó, ahol altatnak,vágnak, varrnak, vér folyik, fájdalmas gyógyulás várható...Eljutottunk odáig, hogy ma már egy valamire való nő nem érzi magát trendinek, ha valamit nem csináltatott meg magán! A plasztikai sebészek telefonszámát úgy adják egymásnak a nők, mint egy ügyes kezű fodrászét.
     A nyolcéves kislány már azt tervezi, hogy majd ha nagy lesz, megműtteti a mellét. Mert már most tudja, hogy nem lesz eléggé JÓ NŐ mellplasztika nélkül! Tinédzserkorban elérkezettnek látják az időt a cselekvésre, rábírják a szülőket, hogy érettségi ajándék gyanánt fizessék ki nekik a mellnagyobbító műtétet. Értem én, hogy a bohó gimnazistának még nincs meg a magához való esze, na de hogy a szülőnek sincs?
   Vőlegények, férjek szülinapi ajándékként úgy fizetik be szívszerelmüket mellnagyobbító műtétre, mintha csak egy tengerparti nyaralással lepnék meg.  És a nő boldogan rohan, alig várja, hogy a kés alá fekhessen, és neki is olyan melle legyen, mint ennek vagy annak a sztárnak, vagy éppen a barátnőjének...
   Hányan gondolkoznak el e döntés előtt, valóban szükség van arra a műtétre? Valóban annyira megváltoztatja az életüket a nagyobb mell? Boldogabbak lesznek, sikeresebbek? De hát a boldogsághoz az is hozzátartozik, hogy egészségesek legyünk, nem? Mennyire garantál élethosszig tartó egészséget egy mellimplantátum? A női mell annyi kockázatnak van kitéve már akkor is, ha nem szabatjuk-varratjuk, nem bolygattatjuk a szöveteket....
Hányan gondolják ezt végig, mielőtt beleugranak a műtétbe?
     És mi van, ha évek múlva változik a módi? És a nagy mell kimegy a divatból? Akkor majd rohanunk megint a plasztikai sebészetre, hogy doktor úr, vegye már kisebbre?
     Emlékszem, hogy amikor főiskolára jártam, állandó kisebbségi komplexusom volt amiatt, hogy nem pattanásnyi nagyságú mellel áldott meg a Teremtő. Merthogy akkor a kis mell volt a divat!  A lapos csajok csak úgy feszítettek a pólójukban, én meg el voltam keseredve, azt sem tudtam, hová rejtsem az enyémet, milyen pulóvert vegyek fel, hogy minél laposabbnak látsszak. Alig telt el tíz-tizenöt év, és egyszer csak azt veszem észre, hogy a csajok kés alá fekszenek, szenvednek, fizetnek azért, hogy akkora legyen nekik, mint nekem van... Tessék mondani, mi lett volna, ha én akkor, huszonéves fejjel elrohanok az orvoshoz, hogy vegye már kisebbre?! Akkor most szaladhatnék vissza, hogy most meg tömje már ki egy kis implantátummal!
     Személy szerint akkor vagyok a legjobban megdöbbenve és felháborodva, amikor egyébként jó csajok kérnek nagyobbítást. Olyanok, akiknek nem kicsi a mellük, de a párjuk nagyobbat szeretne. Akkorát, mint amekkorát a pornófilmekben lát. Az illető férfi nem gondol bele, hogy azzal a marha nagy mellel együtt is kell majd élni a párjának.  Hogy hátfájása lehet, megterhelheti a gerincét, hogy nem tudja majd kényelmesen "viselni". És a nő beleegyezik, mert meg akar felelni a párja elvárásának.
     De miért nem gondolkodik előbb? Miért is, kiért is vállalja ő a kockázatot? Biztos, hogy ez a férfi szereti őt? Vagy csak két labda nagyságú cicit "szeret", és mindegy, hogy a nőnek min kell keresztülmennie ezért? Ugyan mit szólnának ezek a férfiak, ha a nő meg azzal jönne elő:
    - Szívem, én meg azt szeretem, ha egy férfinak nagy farka van, menj már, légy szíves, nagyobbíttasd meg a tiedet vagy öt centivel!
     Épp most olvasom, hogy egy üzletember befizette a barátnőjét egy
mellnagyobbításra. Három évvel ezelőtt az akkori feleségét fizette be ugyanerre a műtétre. Ami megdöbbentő, hogy mind a két csaj vállalta az operációt. Az elsőből azóta - mellnagyobbítás ide, mellnagyobbítás oda - elhagyott feleség lett. Gondolom, nem kell hosszú éveknek eltelnie ahhoz, hogy a plasztikázott mellű barátnő is a sutba legyen vágva...
     JÓ NŐ-vé tehet-e egy mellplasztika valakit? Mert gondolom, azért a címért-rangért folyik a mellnagyobbítási láz. Hogy a férfiak elismerősen csettintsenek, hogy ne tudják levenni a szemüket a dekoltázsunkról...
*

....Nem osztom dr. Csernus Imre gyermekvállalásról alkotott véleményét. Szerintem a gyerek szülése és felnevelése egy igazi nő életében a legnagyobb teljesítmény és önmegvalósítás.  A gyerek az az "alkotás", amire egy nő a legbüszkébb, függetlenül attól, hogy egyébként sikeres atomfizikus, modell, orvos, színész, mérnök, netán újságíró.
   És ennek az ellentéte is igaz, lehet egy nő bármennyire sikeres a munkájában, menő az élet egyéb területein, ha a gyerekével probléma van, minden más elveszíti a jelentőségét, a fontosságát, minden teljesítmény és siker elhalványul e kudarc mögött.                          
   "A pasi ugyanis racionális szempontból megvalósítja magát, a nő viszont nem. Az ilyen nőnek az önmegvalósítása, a sikerélménye a gyerek marad. Nem ért semmihez sem, nem mer kilépni az életbe, így elkezd takarózni az anyasággal. Villámgyorsan teherbe esik, így önző szempontból ÖNMAGÁNAK szüli a gyereket, hogy megindokolja a saját létezését, valamint azért, hogy megmutassa a férfinak, hogy ő is fontos."  - írja dr. Csernus Imre A nő című könyvének 73-ik oldalán.     
   Csernus doktor előszeretettel citálja a fenti gondolatait újságcikkekben, előadásokban, ám meg kell mondanom, hogy mint sikereket elért, az            önmegvalósítást élete fő céljának tekintő nő és egyben anya, aki felnevelt egy gyermeket, messzemenően nem értek egyet az egyébként kiváló pszichiáter fenti gondolataival. És ezzel nem vagyok egyedül. A fenti eszmefuttatást sok nő érzi "bicskanyitogatónak". Drága nyugdíjas barátnőm, aki csodálatos óvónő volt, aki nem azért dolgozott, hogy hazavigye a fizetést, hanem imádta a rábízott kicsiket, féltő gondoskodással vette körül őket, aki most, nyugdíjasként sem ücsörög otthon, hanem bírósági ülnökként tovább foglalkozik az ifjúsággal, a szó szoros értelmében rosszul van a fenti eszmefuttatástól.
   A nők számára a gyerekük a legfontosabb az életben. Ez sokszor nem tudatos, nem mondjuk így ki, nem fogalmazódik meg gondolat szintjén, hanem egyszerűen benne van a vérünkben, a sejtjeinkben, mint egy genetikailag kódolt üzenet, amit örököltünk, és amit én inkább ösztönösnek érzek, mint tudatosnak.  Ez most, természetesen NEM egy tudományos magyarázat, úgyhogy kedves tudósok, NE essenek nekem ezért a mondatért! Én azt fogalmaztam meg, amit érzek a saját anyaságommal kapcsolatban, és amit úgy gondolom, a legtöbb anya érez. Ezzel a magunkkal hozott, örökölt kóddal nem lehet igazán mást tenni, mint vállalni, hogy eszerint élünk, és cselekedjük a legjobbat, amit a képességeink, lehetőségünk enged.
   Azt szoktam mondani, hogy amikor megjelenik egy könyvem, az majdnem olyan, mintha születne egy gyerekem. De csak majdnem... Aki ír, annak nincs nagyobb siker, mint amikor a könyvét elkapkodják az olvasók. Kimondhatatlan boldogság, különösen, ha valaki, mint én, az írást érzi önmegvalósításnak, függetlenül attól, hogy éppen mivel keresi a kenyerét. Több szakmát kipróbálva, őszintén elmondhatom, hogy az íráson kivül semmi nem érdekel igazán. A mai napig semmihez nem hasonlítható számomra az az érzés, amikor "megérzek egy témát".  Ez nekem - szenvedély.
   Amikor megjelent első könyvem, a Zenészballada, amelyik Szécsi Pál életét dolgozta fel, a Szent István körúti könyvbesboltban hosszú sorokban álltak a dedikálásra váró olvasók. Később, a Közös ágyban, mégis széjjel című könyvem dedikálása napokig tartott Szolnokon, mindennap újra és újra megjelentek a sorok a könyvesasztal előtt.  Nem is beszélve arról, amikor a dr. Jánosi Gábor szerzőtársammal írt Pénzt vagy életet?  című, az egészségügyről szóló könyv   árusítását megtiltották néhány kórházban - kell -e ennél nagyobb büszkeség egy szerzőnek? Mindez gyönyörű volt, izgalmas, felemelő.  Ám amikor évekkel később a lányom megnyerte a megyei biológiai tanulmányi versenyt, ugyanaz a büszkeség töltött el, ugyanaz az izgalom, ugyanaz az örömmámor,  mint amit a sikeres könyveim kiadásakor éreztem.
   És most vesse rám az első követ Csernus doktor, de azt a munkát, amivel a lányom sikeréhez hozzájárultam, ugyanolyan fontosnak éreztem, ugyanúgy önmegvalósításként éltem meg, mint a saját könyveim kiadását.  És tudom, ha a lányom élete félrecsúszna, minden sikerem, minden könyvkiadásom elveszítené a jelentőségét, eltörpülne mellette.
   Emlékszem egy világháborús francia filmre, ahol a főszereplő anya - azt hiszem, Romy Schneider játszotta - a német katonák lángszórója elé veti magát, hogy megvédje a gyermekét.
   Én is megtenném. Akár harminc könyvtervvel is a fejemben.


A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!